A kresz, az csak javaslat a problémára….

Reggel nem jól ébredtem. Csikart a hasam, görcsölt megint. Pedig tegnap már nagyon figyeltem, hogy mit eszek. Se kagyló, se csiga, se egyéb marhaság. Reggelinél kiderül, hogy Süsű is szenved. Pont úgy veri a víz mint engem, neki is megy a hasa. Mondtam neki, hogy ezzel ne szórakozzunk tovább, mert baj lesz belőle. Benyaltunk valamit amire gyógyszer kell. A hazai pálinka erre már kevés. De nem gondoltam volna, hogy a hazai gyógyszer semmit nem fog segíteni. Pedig bizony az egy szatyor gyógyszer, amit a feleségem összepakolt, szinte érintetlenül megy haza a csomagban. A lelki ismeretnek jó, hogy velünk van, de túl nagy hasznát nem vesszük. Ott hagyjuk a többieket az asztalnál, és azonnal elmegyünk gyógyszer venni a közeli patikába. Illetve egy drogéria szerű helyre, ahol gyógyszert is lehet kapni. A kedves eladó udvariasan megkérdezi, hogy pontosan mi is a panasz. Pont mint egy igazi orvos, azzal különbséggel, hogy nem ír receptet. Mondjuk, hogy csikar a hasunk, és hasmenésünk van. Azt gondolja, mert pont úgy nézünk, ki, de mégis kíváncsi arra, hogy mi van a részletekben. Nem nagyon akarjuk a kérdést megérteni, de a hölgy csak kérdez tovább: Milyen az állaga? Milyen a szaga? Milyen a színe? Hűűűűűűűű, vazeg! Ez egy kicsit kellemetlen szitu volt. A végén kaptunk 3 féle gyógyszert. Egy piros dobozos kis üvegcsét, amiben nagyon büdös borsó nagyságú golyók vannak. Ha kinyitod az üveget, fél perc alatt megtelik a bűzzel a helyiség, ha a szádba veszed, elkezdi csípni a nyelvedet. Aztán jött még valami kapszula és fehér tabletta. Az egyik gyulladás csökkentő, a másik fertőtlenítő, a harmadik meg az első kettővel együtt jár. Irány vissza a reggeliző asztal, mert a többiek már várnak. Megbeszéljük az asztalnál még a kérdéses problémákat, és felvetődik annak gondolata, hogy menjünk vissza Pekingbe, mert itt nincs már keresnivalónk. Ebben gyorsan megállapodtunk, összecsomagoltunk, a jegyeket módosítottuk, telefonáltunk Pekingbe, hogy hamarabb érkezünk. Megy ez mint az ágyba vizelés! 2 óra az út a reptérig. A reptéri transzfer egy mikrobusz szerű jármű, amiben 7-en ültünk és a sofőr. A közlekedés mit sem változott. Szabályok és logika nélkül közlekedik mindenki. Az első 10 percben csak egy paraszt hajszálon múlt, hogy nem hasította kettő a mikrobuszt egy nagyobb teherautó, ami oldalról jött csaknem belénk. Ezt megúsztuk gondoltam és biztattam magam, hogy már csak 2 óra és túlleszünk ezen dolgok nehezén. Ömlik az eső az autópályán. Alig lehet látni. Szerintem nincs 5m-es látótávolság, de a mi sofőrünk napszemüvegben nyomja végig. Annyira szarul vezetett, hogy jobbnak láttam, ha becsukom a szemem és túlélem a többiekkel ezt is. Így is tettem. Próbáltam aludni. A hasam mocorgott egy kicsit, de nem érzetem szükségét semminek, bár mit is tudtam volna tenni? Megérkeztünk a reptérre, ahol 90%-os pára, 35 fok fogadott bennünket. Ennek ellenére jó volt elhagyni a helyi Fitti-Paldi járművét. Korán érkeztünk, még nem lehet „becsekkolni” a pultnál, ezért leültünk kávézni. Jobban mondva megtalálni a módját annak, hogy a gyógyszereinket bevegyük kulturált módon. Enni itt kell, ezt már nem kell részleteznem. Mertem magamnak rendelni főt rizst, és sült kacsát. Amíg megérkezett a kaja váltottam néhány gondolatot az hazaiakkal. Jó volt tudatni velük, hogy változott a program és valószínű, hogy hamarabb látjuk egymást. Teltek-múltak a percek. Éreztem, hogy jó lenne valami mosdót megkeresni, mert csak 3 óra lesz az út Pekingig és a repülőgépen valahogy nem olyan kényelmes semmi. Miért pont a WC lenne az! Így elsétáltam az első ilyen helyiségig, de feleslegesen. Nem fogadott valami tiszta és friss látvány. Ezen mit sem egyszerűbb változtatni, irány egy másik blokk. Megint egy pici séta, de itt már nem volt semmi probléma. A gép pontosan indult és pontosan érkezett. Úgy tűnik a menetrend itt szent dolog. Amikor megérkeztünk Pekingbe már késő este volt. A kötelező macera után várt minket a sofőr, aki elvitt minket a hotelbe. A közlekedés itt sem változott. Olyan az egész, mint amikor evakuálnak egy világvárost, és mindenki arra menekül, amerre csak tud. Az egyirányú autópálya lehajtón szembe jönnek a pályára fel az autók. A zebrán nincs senkinek sem elsőbbsége. A jobb kéz szabályt csak én ismerem, csak engem zavarnak az autók. Kérdeztem, hogy itt nem zavar senkit a Stopt tábla, vagy a piros jelzés? Egy nagyon egyszerű választ kaptam: amiket emlegetek azok csak jelzések, olyan javaslat félék. De ha ezeket mindenki komolyan venné és betartaná, akkor akkora dugók alakulnának ki, hogy megfulladnának az emberek. Ebben igazuk van, Ők vannak itt, Ők tudják, hogyan lehet 12 millió ember között naponta boldogulni egy városban. Fáradt voltam, megviselt és nyűgös. Enni nem kértem, ezért ezzel a közös programnak gyorsan az elejét vettem. Megyek fel a szobámba pihenni.

A Kurvák és a Karaoke……

Úgy látszik, hogy változik a világ itt nálunk. Már második napja nem a hagyományos Kínai reggelit esszük. Ma Mc Donald’s kényeztet minket. A Mc-i (Meki pestiesen), ugyan olyan mint bárhol a világon. Pont ez a jó benne. Ha tuti kaját akarsz enni, amiben nem lesznek meglepetések, akkor ilyen gyorsétterem hálózathoz kell fordulni. Ez a kaja, mindenhol a világon egyforma szar! Szóval Mc-i szendvics, kávé és Cola, ez a reggeli. Úton a hotel parkolója felé, Süsű megjegyzi, hogy a helyi embereink Jau és a „Másik” (képtelen vagyok a nevét megjegyezni) állandóan késnek hol 30 percet, hol 1 órát. Kezd kiakadni rájuk a tűző napon. Igazából csak magát húzza vele, mert itt semmi sem megy úgy ahogy annak kéne, de azért minden működik valahogy. Szóval visszamentünk kínunkba a szobáinkba, mert inkább várjanak ránk Ők, mint mi. Itt ez a hozzáállás. Így is lett. Megmondom őszintén örültem a dolognak, mert ugyan a Lopediumot lelkiismeretesen szedem, a hazai pálinkát rendszeresen iszom, de ez az alattomos szapora nem megy le rólam. Szóval irány a retyó! Teszek veszek a szobámban, lezuhanyozok, olvasgatok, matekozok egy kicsit a kapott árakkal, amikor csörög a telefon. Menjek át a Süsű szobájába és egyeztessünk, a tegnap árak kalkulációjában. Ezzel én tegnap éjjel 22.00h-tól, reggel 05.00h-ig már eltöltöttem egy kevés időt. Hát legyen, gondoltam, hiszen ezért vagyok itt. Átmentem és egyeztettünk. Volt, amit egész jól megértettek, de volt olyan, amit hosszasan kellett magyarázni, hogy felfogják. Elment az idő, mert közel jártunk a 14.00h-hoz. Menjünk ebédelni! Ezt most valahogy nem fogadtam olyan kitörő lelkesedéssel. Visszamentünk oda, ahol az előző esték egyikén a teknős húst ettem. Most nem volt kedvemre semmi. Kértem magamnak sült madarat (ez már nagyon ízlik), rizst és pálinkát hozzá. Jött is minden sorban. Rák, hal, tészta, rizs leves csak az én kajám nem. Ezek után hozták a pálinkát. Egy egész üveggel! Mondtam, hogy nekem csak egy stampóval kéne, de láttam, hogy ezt nem lesz esélyem megértetni velük. Itt az a szokás (ezzel aztán máshol is találkoztam), hogy a tömény szeszekből sehol nem nyitnak meg üveget. Megkapod az egészet. Így is lett. Ittam egy kupica pálinkát, aztán besegített a Süsű is, hogy fogyjon, de csak a szobámban landolt a maradék. Megnéztünk ebéd után több LED forgalmazó cég bemutató termét. Ezt úgy kell elképzelni, hogy a bevásárló központ méretű és színvonalú épületben (Duna Pláza), csak LED-ek és a hozzá tartozó kiegészítők. Nagyon tömény! Hamar rá tört cimboráimra az éhség, mert már a vacsora helyszínére tartottunk a terepszemle után közvetlenül. Ma egy folyóparton kialakított sétány melletti jó nagy (itt minden nagy) étterembe van jelenésünk. A sétány gyönyörű. A túlparton kivilágítva a torony épületek (ez egy helyi falu ahol vagyok), villognak a homlokzatok és néhol lézer fények pásztázzák az eget. Az étterem ismét meglepetéssel szolgált. Ez egy látvány étterem, ami azt jelenti, hogy neked kell kiválasztani az ételt, amit enni szeretnél, és ott helyben lemérik, agyoncsapják, zsigerelik, megnyúzzák, megsütik, és az asztalodhoz szállítják frissen ropogósan. Fasza! Halak és rákok, kisebbek és nagyobbak az akváriumokban. Nyüzsögnek a hálóban, ahogy közéjük merít a helyi „öreghalász”. A teknős és angolna látványa már nem izgat fel. A bársony kagyló, aki látott már ilyet, az tudja, hogy elég bizarr egy jószág, ott figyelt egy tucat társával a műanyag edényben. Ez a kagyló azért ínyencség, mert nehéz megtalálni, mélyen az iszapban él, és csak apálykor található meg. Arról ismerni meg, hogy a vizes trutyiból egy légző cső látszik ki, ami néha vizet prüszköl. A légző cső, vagy mi a bánat öklömnyi vastag. De a lényeg, hogy akár 1,5-2 méter mélyről is fel tudja dugni a kagyló a felszínre. Eltudjátok képzelni hogy néznek ezek ki? A kép a következő: Kék műanyag edény és benne 10-12 db kagyló, aminek mindegyikéből Owerdorse hímvesszeje kandikál kifelé. Na ezt sem kérem. De mire a látványkonyha végére érek, Jau barátom már rendelt is nekem madarat. Vigyorogva mutogatta, hogy kettőt. Tudja, hogy szeretem. A vacsora a szokásos módon zajlott. Forgattuk az asztal közepén lévő korongot és mindenki vett belőle, amit szeret. Amikor valami büdös maszlag állt meg előttem, akkor diszkréten tovább pörgettem. Aztán arra lettem, figyelmes, hogy akár folyamatosan is pöröghetne a korong, ha rajtam múlik. Végére érve az etetésnek, a szomszéd asztalnál nagy hangzavar kerekedett. Azt gondoltam, hogy ebből bunyó lesz, mert sem első ránézésre, sem tüzetes szemrevételezésre nem tűnt a társaság IQ bajnoknak. Azzal döntötték el, hogy ki issza meg az utolsó pohár italt (és egyben fizeti a 10 fős társaság számláját), aki a kés-papír-olló vesztese lesz. Jó nagy hangzavart csináltak, de 4-5 perc játék után meglett a boldog nyertes. Szívesen sétáltam volna a fövenyen, de menni kellet tovább. Jau kitalálta, hogy a sok munka után, amit éjjel végeztem a számolásokkal, megérdemlünk egy kis szórakozást. Elmegyünk egy bárba iszogatni, zenét hallgatni és énekelni. Karaoke! Na ez a másik, amit ki akartam hagyni, mert tudja rólam mindenki, hogy többek között énekelni sem tudok, és ezzel magam is tisztában vagyok. Nincs mit tenni menni kell! Kellemes csalódás ért a látvány a szervezés és az egész karaoke kultúráját illetően. Megálltunk a parkolóban és már innen kísértek minket az épület bejáratához. Itt udvariasan átadtak minket a liftes fiúnak, aki elsőnek CB rádión engedélyt kért, hogy mehet-e a 4 fős társaság. Ezt követően kiszállva a liftből ért a következő meglepetés. Egyenruhás lányok dupla sorfala vezetett minket el egy folyosóra, ahol várt minket egy kosztümös, CB rádiós hölgy. Idegen embert egy szálat nem lehetett látni rajtunk kívül, pedig a parkoló tele volt autókkal. Bevezettek minket egy kisebb terembe, ami szenzációsan volt kialakítva és berendezve. Fényes fekete csempe, matt fekete járólap, bordó plüss kanapészerű alkalmatosság, ugyan ilyen nagyméretű párnák és üveg asztalok. A mennyezetről egy projektor egyenesen a szemközti falra vetítette a képet, amit egy nagyméretű LCD tévéhez hasonlító kezelőfelületről lehetett vezérelni. Aztán jött az első pincér, aki kézzel faragott dinnye szobrokat hozott az asztalra, sört és mogyorót. Alig lépett ki, amikor elkezdődött a program talán leg kényelmetlenebb, vagy legfurcsább szituációja. Bejött a terembe vagy 15-20 különböző alakú, hajú, öltözetű lány. Szépen sorba álltak a fal előtt (mint egy kivégzésnél szokás) és kezüket morzsolva, szerintem nagyon izgulva várták a sorsukat. Én is csak pislogtam rájuk, nem nagyon tudtam, hogy mi a következő lépés. Kérdezték, hogy voltam-e már valaha ilyen helyen. Mondtam, hogy még eddig nem! Felvilágosítottak, hogy ki kell választanom azt a lányt, akivel ez estét tölteni szeretném (na ne a sexre gondoljatok, az itt szigorúan tilos!), aki ha kell énekel nemek, tölti a sört, etet-itat és duettet is énekel velem. Gondoltam szép egy este lesz ez megint. Én és a kínai lány duettet énekelünk. Kínomban választottam egy lányt (olyan volt az egész, mint egy ember kereskedelem..) aki odaült mellém a puffra és már serénykedett is. Bevetette magát. Azonnal öntötte a Tsingtau sört, dinnyét tört és tömte a számba. Dinnye sörrel! Pont ez kell az én gyomromnak. Jau magához ragadta a választás jogát és másodiknak gyorsan kiválasztott a lányt magának. Így tett mindenki. Meglepő érzékkel és bele éléssel énekelnek a barátaim. De tényleg! Egyáltalán nem zavaró a számukra a dolog, élvezik és még jól is csinálják, számomra is élvezet volt hallgatni. De szépen lassan kibújt a szög a zsákból. A lányok azért vannak, hogy fogyjon az ital, és ha lehet, akkor a szükségesnél gyorsabban és több. Egyszóval itatnak mint az állat. Erre jó példa, hogy aki nem énekel az a párjával egy itatós játékot játszanak. Egyszerűnek tűnik, de becsapós a dolog. Nem lehet benne jól járni már rövid távon sem. A lányege, hogy van egy poharad, amiben van 5 kocka. Ugyan ilyen van a játékostársad kezében is. Dobtok a kockákkal, de nem veszitek le a poharat róla. A saját kockáidat megnézheted. Most jön a játék része a dolognak. Ki kell találni, hogy a 2 kockában minimum hány egyforma szám van. Azt be kell mondani (pld.: 3db 4-es, vagy 5db 6-os), erre az ellenfél ha ezzel nem ért egyet, akkor szintén mond valamit, de a te ajánlatodnál (3x4=12) nagyobb összértékűt kell mondani. Addig megy a találgatás, amíg valaki azt nem jelzi, hogy nem hiszi el a másik ajánlatát és akkor felfedik a kockákat. Nem tűnik ez nagyon bonyolultnak, de ittam annyit, hogy nem győztem a mosdóba járni a 3%-os sör és a görögdinnye miatt. Így ment ez 3 óráig, amikor is elfáradt a társaság. Nem voltunk már sem szomjasak, sem kipihentek. Kértük a számlát. Ekkor a lányok felugrottak és egyenként sorba álltak 200 jüan-ért (????), amiért minket szórakoztattak és a főnökasszony felajánlotta, hogy a lányok fejenként 800 jüan-ért egy alkalomra, és 1.000 jüan-ért reggelig privát szolgáltatásokat is végeznek, ha gondoljuk. Csalódottan távoztak, mert senki sem mondott igent az ajánlkozásokra, így hoppon maradtak a lányok. Egy gyors számolás, csak azért, hogy az itteni mércével mérve, látni lehessen a karaoke értékét és árát. 1 jüan 35-37 Forint, egy lány a programhoz 200 jüan, és a számla 4 fő részére 1.200 jüan. Az annyi mint, összesen 2.000 jüan, tehát 70.000 Ft. Szerintem nem olcsó szórakozás, és ehhez még nincs hozzászámolva az, ha valaki gerjedelmet érez a kiválasztott lány iránt, mert az már nem itt bonyolódik. Jau tök részeg, Süsű támolyog a másik (a nevem „Senki”) szintén. Azt akarják, hogy vezessek én. Rövidre zártam a dolgot, mondtam, hogy akkor megyünk gyalog. Ez nem jött be. Jau beült a volán mögé, és minden gond nélkül elvezetett a szálloda parkolójába.

A galamb, a csirke, a teknős és a kígyópálinka……

Úgy tűnik, a helyiek is ráunnak néha a tradicionális reggelikre. Ma meglepő módon (az étterembe nagy a tömeg..) a szállodán kívül reggeliztünk. Mint utóbb kiderült ez az egész napra, még a vacsorára is ráteszi a bélyegét. A szakmai része a napnak abból állt, hogy meg kell tekinteni 3-4 olyan gyártó céget, aki a korábban általam kiválogatott lámpatesteket európai piacra, minőségi besorolással tudja gyártani. Az egyik ilyen gyártó cégnél, a tulajdonos irodájába észrevettem egy nagy, öblös üveget. Odaléptem a polchoz és jobban szemügyre vettem a az üveget és annak tartalmát. Az aljában valami sűrű cucc lebegett, maga a folyadék inkább sárgásnak tűnt, mintsem barnának. Nehéz ezt megállapítani, mert nagy a félhomály. A tulaj látva a tanácstalanságomat, odalépett hozzám és a tolmácson keresztül kérdezte, hogy tudom-e, hogy ez mi? Mondtam, hogy csak sejtem, de nem vagyok benne biztos. Az üvegben hangya-pálink volt, amire nagyon vigyázott a tulaj, mert állítólag hihetetlen erővel hat a férfi teljesítő képességére. Bár ezt nem tudom, hogy honnan állapította meg, mert ebből az üvegből egy csepp sem hiányzott, illetve az üveg szemre, volt vagy 10 liter. Ha ezt ez a 150 cm mély, 45 év körüli, 50 Kg-os fószer mind becsókolja, akkor tuti alkohol mérgezésbe, de legjobb esetben is hangya mérgezésbe beledöglik. A jópofa találkozó után még hasonló rutin találkozások következtek. Az utolsót követően kérdezték, hogy mit ebédelnék szívesen? Mit? Hát csirkét, válaszoltam, abból nagy baj nem lehet. De lett, ismét. Megálltunk egy olyan igazi helyi sarki kifőzdébe, ahova az ember csak akkor megy be, ha az éhhalál fenyegeti. Itt kerek asztalok, milyen meglepő módon, és a közepükön egy nagy nyílás. A pincér határozott üvöltésünkre letörli a moslékot az asztalról, és egyben rakja is a faszenet az asztal közepén található tartóba. Már látom, hogy ez az ebéd messze eltérő lesz a többi korábbitól. Jöttek is a kaják sorban. Tészta, csirke láb, rák, rizs és a fő fogás. Galamb. Csőröstől, fejestől, lábastól és ebből is két darab. Felszívtam magam és kézzel-lábbal, de begyűrtem mind a két madara
t. Ez nagyon tetszett a kísérőimnek és azt mondták, hogy ezt csak nagyon kevés európai eszi meg, bátor vagyok! Nem tudtam mit kezdeni a bókokkal, egyszerűen éhes voltam. Ebéd közben figyelmes lettem arra, hogy az udvarról a tulajdonos gyerekei hozzák be a csirkéket-kacsákat az udvarról és a vendégek között, az üres székeket összeforgatva egy bambusz rúdra rakosgatják azokat. Szép látvány az étterem közepén, gondoltam, de akkor még nem tudtam, hogy a java csak most jön. A belezés! Nem volt egy kellemes szaga a dolognak és a +35-38C nem segített a dolgon. Nagyon büdös volt a csirke és kacsa bél a párás melegben. Ez is Kína gondoltam és mentünk tovább a dolgunkra. Napközben semmi érdekes nem történt. Kivéve, ha magát a közlekedést nem tekintem egy öngyilkos mutatványnak, amiről egy komoly tanulmányt lehetne írni. Egyszerűen szörnyű, és életveszélyes még a legkisebb manőver is! Aztán napközben jól elfáradtunk és jött az a rohadt Kínai tradíció, a zabálás. Komolyan mondom ez itt nemzeti sport. Mindenki, mindenhol, mindig, mindent megeszik. De azt gondoltam, hogy ezt nem lehet már fokozni. De lehet! Egy újabb étterem, ahol immár a jól bevált énekes madarat (fürj vagy veréb a méretéből kalkulálva, de az biztos, hogy nem csirke) választottam. De gondoltam, hogy aki mer az nyer alapon, beválasztok egy kis teknősbéka húst is. Kár volt, mert ma nem a nyerő szériám van előtérbe. A teknős hús szerintem keserű, rágós és csak állítólag nagyon melegen jó fogyasztani. Nem tudom, hogy hidegen milyen lehetett, de így is csak jött-ment a számban, de valahogy nem akaródzott neki lecsúszni. Féltem, hogy kirakom a taccsot, de valahogy megszabadultam a kínos falatoktól. Visszamentünk a szállodába és éreztem, hogy valami nincs velem rendben. Szabályos időközönként görcsölt a gyomrom, de nem volt hasmenésem. Akkor még nem! Aztán éjszaka arra keltem, hogy rám jött a szapora. Közel alszom a fürdő bejáratához (talán 1,5 méter), de megijedtem, hogy kevés lesz a rendelkezésre álló idő. Vert a víz! Elnézést a gyenge gyomrúaktól, vagy azoktól, akik nem szívesen olvasnak naturista dolgokat (ők ugorjanak 1 sorral lejjebb), de én már tudom, milyen a seggemen pisálni! (bocsi..) Következett az öngyógyítás. Lopedium, barack-pálinkával. Kísérőnek barack-pálinka. Ezzel ki is bírtam reggelig. Aztán napközben jött a nem várt segítség. Elmeséltem helyi barátaimnak, hogy van egy apró probléma a gyomrommal. Azt mondták, hogy semmi gond, igyak pálinkát. Mondtam, hogy azon már túl vagyok. Azt mondták, hogy biztos gyenge, amit iszok. Mondtam, hogy 50-54 fokos lehet. Erre azt válaszolták, hogy a kígyó-pálinka lesz az én bajomra az orvosság! Hosszú órákat töltöttünk el azzal, hogy kígyó-pálinkát keresgéltünk, de mielőtt feladtuk volna a reményt, megleltük egy sufninak is csak jó indulattal nevezhető szatócsboltban. Ez egy 20-25 literes hatalmas ballon szerű üveg dézsa, amiben benne figyel egy jó nagy kígyó. Szegény már nem csak a lelkét lehelte ki, de a testét is megkezdte már az alkoholfürdő. Megkóstoltam, de nem éreztem varázsütés szerű változást. Kelletlen undort annál inkább, mi nagyon tetszett a helyi öregeknek, mert elismerésként ütögették a vállamat. De a móka annyira megtetszett, hogy kértem belőle kóstolót, amit hazaviszek a barátoknak, hogy ízleljék meg. Attól nem félek, hogy ezt kell Kínából Magyarországra importálni. Mert valószínű nem lesz nagy keletje a dolognak. Most arra várok, hogy valami hatását tapasztaljam ennek a cuccnak. Egyenlőre semmi. Diéta, csak rizs, és pálinka reggel, délben, este. Feleségem azt kérdezte, „hogy, Te mindem szart megeszel?” Elgondolkodtam a dolgon, és sajnos azt kell mondani, hogy jelen állás szerint, amit csak elém tesznek. Szóval az utolsó 24 órában olyan ételeket és italokat fogyasztottam, mait odahaza valószínű, hogy az elkövetkezendő 50 évben nem fogok a számhoz emelni. Az Úr adta, az Úr elvette! Nem kaptam olcsón ezt az élményt, úgyhogy egy darabig mesélem, az biztos!

Az Ópium…..

A szokásos cirkusz. Közös reggeli a megbeszélt időpontban. Én ott voltam, de a többiek nem. Mindenki elaludt. Mint kiderült a Tetves annyira felöntött a garatra az előző éjszaka, hogy nem merte senki egyedül hagyni az étteremben. Megivott vagy 4-5 üveg sört, és taj részegen szórakoztatta a maradék társaságot. Így a csapat szolidális része alig aludt valamit. Nagyon nem bántam, hogy elmarad a közös moslékolást, de a gyomrom jelezte, hogy ki kéne valamivel szolgálni. Amíg várakoztam, múlattam az időt jobb híján csak fel alá járkáltam az étkező előtt és próbáltam leselkedni, hátha bent vannak a többiek és milyen ciki, hogy nem találom őket. Nyilván ekkor még nem tudtam, hogy a szobájukban nyögnek. Ahogy ott jövök-megyek, fel s le, mint egy igazi idióta, észreveszem, hogy egy kínai szakács tanuló, vagy miféle kósza lehetett szegény, tol felém szépen lassan egy nyikorgó kerekes kiskocsit. Nem sietett, látszott rajta, hogy ideje van bőven, mert az étkező előtt a 200m-t jó 5 perc alatt tette meg. Amikor közelebb ért, akkor vettem észre, hogy a kézikocsi púposra van rakva kismalacokkal. A malacok szépen kizsigerelve, lemosva, ugyan nem vigyorogva, de ott feküdtek egymás hegyén hátán, legalább ötvenen. Annak egyértelmű jelét, hogy nincs már bennük élet nem csak abból lehetett kivenni, hogy eszük ágában sincs szétrebbenni, sokkal láthatóbb volt az a vastag vérnyom amit módszeresen, egyenes csíkban húztak maguk után az étkező előtt, a reggeliző szálloda vendégek szeme láttára. Gyorsan tetem egy közvélemény kutatást, végignéztem az emberek tekintetét. Meg kellett állapítanom, hogy csak én pörögtem fel az események láttán,mást a dolog annyira nem izgatott fel. Szomorúan nyugtáztam, hogy „na jó! Itt ez is normális.” Csalódottságom miatt, vagy inkább a döbbenettől amit a közöny ébresztett bennem, befordultam a tegnapi terembe ahol azok a bizonyos akváriumok voltak. Mivel volt időm jobban szemügyre vettem a bennük vergődő, vagy ép a halálsorra váró alapanyag felhozatalt. A villám leltár a következő: Ormányos teknős, Pöttyös rája, Homár, Kagyló, Tengeri pók, Kígyó, Lazac, Languszta, Harcsa és egy kalitkának túlméretezett ketrecben madarak. Amikor megfordultam láttam, hogy a szomszédos teremben pont nyársa húzzák a malacokat. A malac a földön, és felülről próbálják a száján keresztül a bambusz rudat valahogy a testén átjuttatni.

Megtaláltak. A reggeli elmarad, helyette eszünk valahol ebédet, mert menni kell, várnak minket. Irány a megbeszélt találkozó három, különböző gyárba. Bepattant az ötfős különítmény az autóba és irány. Mentünk, csak mentünk és nem győztem pislogni. Itt hosszú 50-100 kilométeren keresztül, az út mindkét oldalán csak lámpabolt, mintaterem, alkatrész üzlet, lámpabolt stb. Itt tényleg minden csak a lámpáról szól. Itt a közel 2 millió ember csak ebből él. Megérkeztünk 1,5 óra autózás után egy kisebb méretű gyárba. Erről, illetve a tulajdonosáról annyit kell tudni, hogy 13-14 évesen megunta az iskolát és úgy döntött, hogy elkezd ezelőtt 10 évvel lámpákat gyártani. Rossz arcú és sanda tekintetű volt, maguk a Kínai kísérőim is megjegyezték, hogy nem egy bizalomgerjesztő alak volt. Mint kiderült róla, bármit megígért, mindene van, de ha nincs, akkor megcsinálja. Na, pont ettől féltem. Kértem tőle egy TÜV tanúsítványt és erre azt kérte, hogy adjak neki egyet, és mire holnap visszajövünk, lesz neki minden termékére. Ezen még nevezni sem volt kedvem, de a cimborák is kibírták röhögés nélkül a dolgot. Tovább álltunk egy következő helyszínre. Ez egy nagyobbacska gyár, 600-800 dolgozóval. Itt változatosság kedvéért lámpát gyártanak. Viszonylagos rend, néhány helyen kilátszik a fal eredeti színe a kosz alól. A tulaj átlagos közönnyel és méltósággal fogadott bennünket. Udvarias beszélgetés után végigsétáltunk a bemutató termen, majd a gyártóüzemet néztük meg. Itt elidőztünk egy keveset, de menni kell a másik helyre, mert időpontunk van. Ismét csak ide a közelbe, a falun belül maradunk, mondták a kísérőim. Megint autóztunk 2 órát, de megérte. Egy olyan gyárba sikerült bejutni, amit akár Japánba, vagy Európába is nyugodt szívvel el lehetne helyezni. Minden katonás rendben, tiszta, gondozott. Mint kiderült csak a kertre évi 30-40.000 Euro-t költ a tulaj. A góré egy 65 év körüli vézna emberke volt, akin a nadrág 5 centivel rövidebb volt, mint kellene. Vékony lábán ide-oda billegett a gatyája szára. Bár hajlott kora ellenére peckesen próbált kiszállni a fehér Porsche Cayenne első ajtaján. A beszélgetés nagyon udvariasan zajlott. Kísérőim feltűnően tisztelettudóan hallgatták az öreget, nem nagyon mertek bele, vagy közbe szólni. Az öreg pedig rajongott a hangjáért, folyamatosan csak beszélt, csak beszélt. Mivel még fordítani sem merték a szövegelést, én csak ott ültem, majdnem elaludtam a bazi melegben és hosszú nadrágban. De csak kivártuk a végét, és büszkén vitt minket körbe a birodalmában. A telephely egy 8-10 összeépített, 3-4 emeletes csarnokból állt, ami patinásan kívül és belül rendben volt tartva. A gépek tiszták, a szerszámok tisztán a helyükre rakva. Amikor jöttünk kifelé, észrevettem, hogy szándékosan elkerülünk bizonyos épületeket és azt sem tudtam megállni, hogy ne kérdezzek rá a kosárpályára, valamint a tengó-pályára az udvaron. A vézna kisember elmondta, hogy 3.000 fő befogadására alkalmas lakások vannak ott kialakítva, ahol az itt dolgozók élnek. Egyen uniformist kapnak, cipőt, ételt szállást és heti fél nap szabadidőt. Na kérem ez a mai rabszolgasors. Hol van már Isaura vagy a Gyökerekből jól ismert Kunta Kinte (A generációkon átívelő történet 1750 kora tavaszán kezdődik a nyugat-afrikai Dzsuffure faluban "négynapi vízi útra a Gambia folyó torkolatától". Itt születik a regény szerint a Mandinka törzsben a Kinte család egyik leszármazottja, Omoro és Binta első fia. Kunta Kinte.) De ez itt teljesen normális, senkit nem zavar látszólag. Örültem, hogy láttam ilyen gyárat is, mert ez azt jelenti, hogy vannak prémium minőséget produkáló cégek is. Eleredt az eső, beült a csapat a verdába és irány vissza a szálloda. Útközben rázendített a vihar és a sofőr ettől úgy beszart, hogy végig vészvillogóval mentünk tovább. Tényleg alig lehetett valamit, látni de Ő marad a belső sávban és keményen tartotta a 40 Km/h sebességet. Mellettünk 30 perce már senki nem halad el, vagy előztünk volna le bárkit is. Nem mozdult a belső sávból. Gondoltam magamban minek a vészvillogó, ennél veszélyesebb csak az lehetne, ha szembe mennénk a forgalommal. Kezdem megszokni ezt a rendszertelen, szabályok nélküli, eszetlen közlekedést. A duda arra való, hogy jelezzed, hogy jössz. Ha nekiállsz tolatni, egymotoros 100%, hogy mögéd kerül és eszében sincs téged hagyni, hogy befejezzed a manővert. Nyomja a dudát, hogy ne üssed el, amikor oldalról bevág! Igazi barmok. Nem mernék itt 100m sem autóval, vagy motorral megtenni. Gyalogosan is életveszélyes kimenni az utcára, bár az étterembe meg ételmérgezésben hullok el. Apropó étel! Mint azt már mondtam, itt az étkezés a legfontosabb szórakozás.
Na hova megyünk 2 perc múlva (még be sem léptem a szállodába)? Vacsorázni. Megint a mellékterembe, az akváriumos hóhértermen keresztül. Itt van mindenki. Sűsü, a Tetves, Steven, Jaou de most csatlakozott hozzánk a szálloda valamelyik vezetője is. Ugyan az a menü, mint tegnap. A hangulatot a Tetves dobta fel a sztorikkal. A mai vetítés a „Hogyan lettem üzletember” címet kaphatta volna, ha cinikus akarok lenne, de a mai történetének van azért valami tanulsága is. Úgy szolt a story, hogy a Tetves előző életében vámos volt. Olyan rafinált, dörzsölt vámos, igazi korrupt. Mondta, hogy nála pénzért bármit el lehetett intézni. Történ egyszer, hogy egy szegény, büdös öregember tolta át a kézi szekerét a vámon. Illetve csak szerette volna. A roppant intelligens Tetves, a maga halál tekintetével odalépett az öreghez és megkérdezte tőle, hogy mit fizet azért, hogy átengedje. Az öreg értette is a kérdést, meg nem is! Előadta, hogy csak meleg vize van, de már abba is bel ivott, a kocsin csak rohad tökök vannak, amit takarmánynak akar eladni. A Tetves mondta neki, hogy takarodjon tovább és ne is erre jöjjön vissza. A szolgálatban lévő cimborájának feltűnt az öreg viselkedése, valami nem stimmelt nála. Kérte a Tetvest, hogy ellenőrizzék le az öregembert, meg a rakományát. A Tetves hallani sem akar róla, nem, hogy megmotozni a parasztot. A cimborája csak addig-addig nyüzsgött, míg a tökök belsejéből hatalmas mennyiségű ópiumot nem halászott elő. Nagy balhé lett a dologból, és persze kitüntetés, meg TV riport, előléptetés és prémium. Csak, hogy a paraszt elmondta, hogy mit művelt vele a Tetves, illetve, hogy neki ehhez aztán vajmi kevés köze van, nem rajta múlott a nagy fogás. Őt nem léptették elő, nem kapott prémiumot, helyette elvezényelték máshova. Pontosabban csak akarták, mert úgy megsértődött azon, ahogy a társai gúnyolták, hogy szégyenében otthagyta a katonaságot. Kitalálta magának, hogy ezentúl, lámpákkal fog kereskedni. Azóta milliomos lett, és szabadidejében azzal foglalkozik, hogy próbálja megkeresni az öreg paraszt sírját (őt a drog miatt, nyilvánosan kivégezték), hogy egy szál virágot tegyen arra. Állítólag neki köszönheti, hogy ilyen tehetős lett. Fura fazon ez a tetves! Ha látnád, még azt is elhinnéd, hogy halálra rémítette az öreg parasztot, egy kacsintásával.

A történelembe, illetve a sajtóban kevés anyag szól a legalizált ópium kereskedelemről, amelyet Anglia vezetésével a nyugat legálisan folytatott, és nyomatékul hadihajókkal erősített meg:

Az európaiak, Angliával az élen, a kor legnagyobb kereskedői voltak, és a kábítószer nagy részét Ázsiából szerezték be. Daoguang (Tao-kuang), Kína császára betiltotta az ópium kereskedelmét, az országba bekerült ópiumot Lin Zexu (Lin Cö-hszü) császári biztos elkoboztatta a kereskedőktől. Az angolok válaszlépésként hadihajóikkal felvonultak Kína partjainál és kirobbantották az első ópiumháborút. A kínai hadsereg hatalmas technikai hátrányban volt, létszámbeli fölényét nem tudta kamatoztatni. Az angolok rövidesen bevették Guangzhout (Kuangcsout) (1757-től az egyetlen törvényes külkereskedelmi kikötő Kínában Kanton volt), elfoglalták Sanghajt, Zhenjiangot (Csencsiangot) és Nanjingot (Nancsingot). Kína elvesztette a háborút, kénytelen volt engedélyezni a kereskedelmet, 1842-ben Hongkong brit fennhatóság alá került. Daoguang császár próbálta visszaszorítani az ópium terjedését, a mák termesztését, de nem sok sikerrel. A háborút az 1842. augusztus 29-én elfogadott egyenlőtlen szerződés, a nanjingi egyezmény zárta le, ebben azonban nem is utalnak az ópiumkereskedelemre. A szerződés főbb részei: Kínát 21 millió dollár jóvátétel fizetésére kötelezték, és 5 kikötőjét meg kellett nyitnia a külföldi kereskedők előtt.

A Tetves…..

Korán reggel ébredtem összetörve, nyúzottan, fáradtan és éhesen. Megbeszéltük Steven-el, hogy 9.00h-kor találkozunk az étteremben egy közös reggelire. A tegnapi közös vacsorából tanulva, tudtam, hogy ez is valami össznépi disznólkodás lesz. Mint kiderült, nagyot nem tévedtem. Leültünk egy kerek asztalhoz és rendeltünk, illetve nekem rendeltek. Kérdezték, hogy mit ennék szívesen. Bátran rávágtam, hogy kávét tejjel, és valami friss süteményt hozzá. Ok! Rendben, hozza a pincér. Meg is érkezett sorra a különböző étkekkel, amiket a forgó színpad szerű korongra helyezett egyenként a pincérnek még a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető helyi félnótás. Volt itt valami piros szószban sült csirkeláb, havas tésztába göngyölt füstölt hús, medúza hússal töltve, és rizs-leves. Közben kaptam 1/2 liter cukrozott tejet, amihez kávé nem járt. Kérdezték, hogy ez jó lesz-e? Mondtam persze! Beleittam a tejbe és kiderült, hogy inkább joghurt ez a cucc. Mivel a többi kaján látszott, hogy sokkal szarabb állagú volt, jó nagyokat kortyoltam bele, hogy mások is lássák élvezem a közös murit. Ez itt nagyon fontos dolog. Nem lehet ezt ellógni, vagy csak úgy slendrián módon, félvállról venni. De azért a körmös csirkeláb egy kicsit durva volt. Több alkalommal köszörültem a torkom, miközben a vékony újjakról próbáltam a húst leszopogatni. Aztán ünnepélyesen asztalt bontottunk, és elindultam Johnie-val megnézni két bevásárló központot, amiben csak és kizárólag csillárok, falikarok, asztali lámpák, állólámpák vannak kiállítva, roppant igényes környezetben bemutatva. Az első az egy 5 emelet magas (mint 2x a WestEnd City Center) épület, látványliftekkel és nagyon-nagyon igényes bemutató üzletekkel. Kár, hogy én most nem ezekért a termékekért jöttem, de Johnie meg volt halva a 20m átmérőjű, 1 tonnás csillárokért. „Udzse milyen gyonyorúú?” Az bizony! Csak még nem született meg Európában azaz ember, aki ezért pénzt adna. Nem az ára miatt (250-300.000 Ft), inkább azért, mert ehhez egy Bazilika méretű nappali kell, ami viszonylag kevés embernek adatik meg. Folyton azt emlegette, hogy ha ez valakinek megtetszik, akkor nem fogja az árat figyelni. Kell neki és kész! Erre én próbáltam érvelni, hogy ebből évente maximum 1db-ot fogunk eladni, ha szerencsénk lesz. Látszólag megértette. Aztán a következő üzletnél jött elölről a történettel. A harmadik emeleten már egy kicsit unalmasnak tűnt a dolog, mert kifogytam az érvelésből. 4 óra monoton séta és nézelődés után átmentünk egy kisebb, de ugyan ilyen összetételű bevásárló központba. Ez a töredéke volt az előzőnek. Összesen 2 emeleten és 2 szárnyban. Az egyik információs pultnál elvettem egy prospektust, és látva az áruház paramétereit egy kicsit elcsodálkoztam. 510.000 m2 alapterületen csak és kizárólag lámpatestek. Variációk egy témára, ahogy egy tanult magyar mondaná. Ezzel egy kicsit hamarabb végeztünk, 3 órát vett igénybe a séta. Olyan design lámpatesteket és csillárokat láttunk, amitől eláll az ember lélegzete. Sajnos ezek nem az én profilom. Első körben nem ezekkel kell kezdeni, amit sikerült is megértetnem a Johnie-val. Visszamentünk a szállodába, illetve vissza akartunk menni, de ez elsőre, és segítség nélkül nem sikerült. Johnie azt sem tudta, hogy merre van arccal előre, amikor a félhomályból kiléptünk a tűző napra. Nem sikerült magát 15 perc alatt sem újra indítania, ezért az egyik lábatlankodó hordártól kért segítséget. Emberünk egy magas felhőkarcoló tetejére mutatott, és azt mondta, hogy annak a háta mögött megtaláljuk a szállodánkat. A magas épület nem tűnt valami távolinak, de a látszat csalt. Sajgó, érzéketlen lábbal és duzzadt térdekkel megérkeztünk a szállodába. Alig tettük be a lábunkat, elénk surrant Steven a maga köpcösen áramvonalas alakjával, és közölte, hogy menjünk vacsorázni. Jó ötletnek tűnt, mert az éhségen kívül, nagyon szomjasak is voltunk. Egy fiatal pincérlány elkísért minket egy hátsó különterembe, bár ne tette volna, így utólag megjegyezve. A rövid séta egy őőőőő, hogy is írjam le, hogy megértsed! Egy olyan helységen vezetett keresztül, amiben az orrukba akasztott karikán fellógatott nyers kismalacok lógtak sorban, és hatalmas akváriumban különböző herkentyűk úszkáltak. Talán valami alapanyag raktárnak, vagy kisebb állatkertnek lehetne nevezni, de abból is akkora, ami egy hatalmas szállodához illik. Csak, hogy éreztessem a méreteket, én a 4126-os szobában csövezek. Beléptünk a külön terembe, ahol teljesen váratlanul egy nagy kerek asztal árválkodott, körülötte székekkel. Nem volt különösebb rend vagy tisztaság. A sarokban egy termetes ázsiai csótány volt a falhoz passzírozva, és ezzel is jelezve, hogy ezt bizony csak kivételes alkalmakkor nyitják meg a „nagyközönség előtt”. Néhány másodperc alatt, biztos az ételszagra gyűlve, kis csapatunk hirtelen a duplájára duzzadt. Jöttek az asztalhoz minden féle arcok, emberek. De erről inkább egy kicsit később mesélek, mert ez bizony megér egy misét, ahogy felénk szokták mondani. Az ételek tálalása előtt megkérdezték, hogy mit ennék szívesen? Ismételten határozottan rávágtam, hogy csirkét. De már voltam annyira rafinált, hogy rákérdezzek? És van? A pincérruhába öltöztetett kínai kislány egy kicsit zokon vette e kérdésemet, mert flegmán visszabökte, hogy „Természetesen”. Bár ne tette volna. Jöttek is az ételek sorban. Csirke láb főzve (ezen már meg sem lepődtem..), rák, halfej sütve és pirított rizs kagylóba töltve, vagy mi. Felszolgáltak az ebédhez helyi sört a CINTAOU-t. Ez nagyon ütős egy ital. Van vagy 3,5% alkohol tartalma. Gondoltam ezzel messzire nem megyünk, de végül is szomjas vagyok, nem részeg akarok lenni. Ittunk 2-3 pohárral, amikor meghozták a nekem készített ételt. A csirkét! Látszólag egy szarul szervírozott grill csirkének nézett ki, amiről elfelejtették levágni a fejét. Aztán kiderült, hogy ez ennél azért egy kicsit bonyolultabb étel. A specialitás benne, hogy kézzel tépett csirkének hívják a drágát. Viccesen megkérdeztem, hogy amikor megsült akkor tépték szét, vagy még élő állapotában….. Zavart csend! Steven csak annyit mondott: Nézzed meg a fejét. A csőre még nyitva volt, amikor széttépték és csak ezután forrázták le…. Minek jártatom a számat! Hát nem mindegy nekem, hogy mikor tért ez a szerencsétlen állat az örök vadászmezőkre? Most legalább már ezt sem eszem akkora étvággyal. Látták rajtam, hogy a szám szélén megjelent egy csöppnyi szánalom, és hidd el nem a csirkét sajnáltam, hozzátettek: „a szakács viselet kesztyűt, mert itt ez már kötelező..!” Kösz szépen! A többi kaja teljesen snassz volt, a csirkéhez mérten. A nagy „zabálás” közepette megérkezett az aktuális késő vendég is. Ne ez a fószer, nem volt akármi. Szegény annyira rút volt, hogy még a tépett csirke is összerándult, amikor belépett az ajtón. Emberünk jó 2 fejjel magasabb volt az átlagnál. Szóval nehéz letett neki vegyülnie a tömegben, és ezzel sokat rontott az amúgy sem egyszerű helyzetén. Fejét a szokásos fekete sörény borította, de ez alatt már semmi sem volt a megszokott. Az arc szerkezete lefelé egy előember homlokával indult, amit egy jól irányzott lapáttal egy kicsit megigazítottak. A szemei ennek hatására eléggé mélyen, a tarkójába voltak ágyazódva. Vastag szemöldöke jól kiemelte szikrázó tekintetét a messzi távolból. Orra sem marad ki a dekorációból. Ezt egy határozott mozdulattal 45°-os szögben betolták vagy 4-5 centit a homloka alá, és így cserébe, ülő helyzetében egész a torok mandulájáig belátni az emberünknek. De ez nem volt elég! Sújtotta az élet Őt eléggé, mert volt neki egy heveny alkohol allergiája is, a véleményem szerint. Iszogatás közben vettem észre rajta, hogy az alkohol (a 3,5%-os sör hatására) fogyasztása közben egyre nagyobb piros foltok jelennek meg a kezén, nyakán, mellkasán. Emberünk ezzel mit sem törődött, mert a 2. pohár után csak róla szólt a történet. Olyan ember volt szegény, aki az összes poénját minimum 2-3-szor mesélte el egymás után, és hatalmasakat nyerített rajta. Így alakult, hogy eljutottunk a 8-10. pohárig, amikor arra lettem figyelmes, hogy a piros foltok megduzzadtak és pikkelyesednek. Elég drámai volt a hatás, mert szegény pára viszketett is rendesen. Vakarózott jobbról-balra, dörgölőzött a székhez csak, hogy enyhítse a kínját. Nem nagyon jött neki ez össze. A Kínaiak tömegben tök egyformák. Mint két tojás. Sablon alapján készült az összes. Elhatároztam, hogy valahogy azért csak megkülönböztetem őket egymástól Ezért elneveztem a disznófejű barátunkat Tetvesnek. Ez, ez olyan Rejtő Jenős karakterhez illő név! Szegény kiérdemelte magának.

Lassan vége lett az esti etetésnek, és mindenki elköszönt egymástól. Én egy hatalmas sétával, és egy igazi keresztapaként elbicegtem a szobámba, mert reggel ismét találkozónk lesz a reggelinél.

Kanári fütty….

Hát eljött a nap. Indulok Kínába. Kiscsaládomat beültetem az autóba és irány Ferihegy. Próbálok útközben Bencével viccelődni, kipuhatolni, hogy mennyire viseli vagy viselte meg, hogy Apa ma elrepül. Szemmel láthatóan élvezi a dolgot, megint megy repülőket nézegetni. Ezt annyira nem bánja. Mi annál inkább. Érdeklődve figyelte ahogy a csomagom eltűnik a süllyesztőben. A beszálló kártyát megkaptam, már csak a hátizsákom lóg a vállamon, amiben az összes tudásomat cipelem. Igyekeztem gyors búcsút venni az útlevél vizsgálat előtt, de ez nem úgy jött össze ahogy elképzeltem. Mindketten elkeskenyedtünk, mint vékony vaj, a túl vastag kenyéren! Rajtunk jobban látszódott a búcsúzkodás terhe, mint Bencén. Stramm gyerek! Vámvizsgálat, csomag ellenőrzés és már benn is voltam a transzfer váróban. Megkerestem a beszállókapumat és akkor döbbentem ré, hogy ez nem lesz egy egyszerű utazás. A székek és padok között vagy 60 Kínai kisgyerek üldögélt a földön, kis csoportokban valamit játszottak, vagy énekeltek, de olyan is akadt, aki olvasott. Megrémített a gondolat, hogy ezek a srácok, a 9 órás úton unalmukban elkezdenek fogócskázni a gépen, akkor gondban lesz itt mindenki. De szerencsére nem így történt. Az út alatt alig lehetett a hangjukat hallani, roppant fegyelmezetten és csendben viselték a megpróbáltatásokat. Az út maga hosszú és unalmas volt. Pont olyan amilyenre számítottam. De azért volt benne kedves és váratlan fordulat is. Szó szerint kell érteni, ugyanis 14 óra 15 perckor éles jobb fordulót vett az emelkedő gép, és ahogy kitekintek az ablakon, pont Csomád felett voltunk. Tisztán és jól kivehetőek voltak a házak, udvarok. Még az autónkat is láttam a garázs előtt parkolni. Ennek nagyon örültem. Titkon abban bíztam, hogy Bence, ahogy szokott mostanában, integet a gépnek. Mint ahogy azt később megtudtam, úgy is tett.

Maga a repülő út zökkenőmentes volt. A kapitány, ahogy jelezte közvetlen a felszállás után, nem számít különösebb eseményre, a légtér csendes. Elindult a fejemben egy kósza gondolat: Mégis milyen „eseményre” kellene számítani 10.000 m magasan, mondjuk a Himalája felett? A kapitány még nem tudja, de én már igen. Hajnali 2-3 óra lehetett, amikor furcsa zajra ébredtem. Kinyitottam a szememet, kinéztem a gép szűk lőrés szerű ablakán, és a hajnali pirkadatban látni lehetett, ahogy az egyre erősödő nap, utat tőr magának a csípős éjszakába. Az előttem ülő szék háttámlájába épített kijelzőt figyelem. Repülési magasságunk 33.000 láb (10.000m), a kinti hőmérséklet -53C. Elég fickós idő lehet odakint, gondoltam magamban, amikor ismételten a furcsa zajra lettem figyelmes. De erre más mások is felfigyeltek, mert az egyik szomszédos sorból felállt egy apró termetű Kínai. Oda jött a fejem felett található kézipoggyász tároló rekeszhez és megpróbálta kinyitni annak fedelét. Mivel szerencsétlen nem érte fel, óvatos mozdulattal felállt az ülés szélére, hogy ezzel is értékes centimétereket nyerjen, és kinyitotta az ajtót. Tisztán lehetett hallani, ahogy harsány madárdallamok hasítanak az alvó gép belsejébe. Arra gondoltam, hogy biztos ez valami igazi gagyi Kínai kulcstartó, vagy valami gyerekjáték lesz. Tévedtem. Meglepő módon bátor Kínai barátunk 2 dobozt (olyat, amilyenekben az A4-es fénymásoló papírok vannak) vett le. Mindnek az oldala, teteje módszeresen lyukasztgatva volt, olyan szellőző nyílás félék. Ahogy emelte le a sorok közé, erőre vagy inkább levegőhöz jutottak a madarak, mert jól hallható jelét adták annak, hogy még életben vannak. Véleményem szerint dobozonként 20-30 kanári lehetett benne. Így esett, hogy hajnalban kanári madár füttyre ébredtem. Ennél szokatlanabb esemény ne zavarja az utamat! A hosszú repülés után landoltunk Pekingben. Percre pontosan érkeztünk. Kíváncsisággal töltött el, hogy vajon a reptér maga belülről, mennyire lesz olyan, amilyennek elképzeltem. Erre nem kellet sokat várnom. Hamar vettem minden akadályt, és már a csomagomért álltam sorban. Jöttek is rendesen a bőröndök. Feketék, fehérek és tarkák! De csak az egyiken fityegett sárga kendő a fogantyújára kötve. Az enyémen. Megragadtam és slisszoltam kifelé. A tájékoztatás szerint valaki(k) várnak majd valahol, és engem visznek valahova. Egy kicsit pontatlannak éreztem a szervezés ezen részét, de kellemesen kellett csalódnom. Kimegyek a folyosóra és senki. Nincs ott senki, aki egy nyomorult táblát tartott volna a kezében. Mr. Bartal, vagy valami…felirattal. Végigsétálok a korlát előtt, de amire a végére érek, odalép mellém két srác és kérdezik, hogy én vagyok-e én? Mondtam, hogy igen, és ezzel új barátokat szereztem. A két gardedámomat Ivánnak és Sűsü-nek hívják. A nevek megtévesztőek, nem azok, aminek elsőre tűnek. Iván nevével ellentétben nem orosz, Ő magyar. Most (a repülőgépen ülve Peking felé) tudta meg, hogy a Corvinus egyetemen megpályázott ösztöndíját megnyerte, és 12+1 hónapig marad Kínában. De ahogy később kiderült, nem lehetett ez olyan véletlen, hisz a papája Kínában is VALAKINEK számít. Az egyetemen a Keleti-nyelvek tagozatára jár és ezen keresztül kapott 1 éves nyelvtanulási ösztöndíjat. Sűsü, nevével ellentétben nem egy sárkány, vackorral a kezében! Ő egy Kínai, velem egyidős srác, aki 13 évet élt Magyarországon, és fél éve települt haza. Jól beszéli a nyelvünket. Tudását a budapesti 4 sárkány piacon szedte össze. Mit ne mondjak, ha én csak fele annyira tudnék kínaiul, ahogy ő magyarul beszél, akkor semmi gondom nem lenne az úton. Szépen, érthetően és választékosan beszéli a Magyar nyelvet. Szóval mi így hárman bevetettük magunkat Peking sűrűjébe. Autóval mentünk, ami bátor vállalkozás. A közlekedési morál, finoman fogalmazva is katasztrofális. Nincsenek szabályok vagy egyetemleges jelzések. Az index-eket alig-alig használja valaki. Helyette a duda minden problémát megold. A zebrán még zöld jelzésnél sincs elsőbbsége a gyalogosnak, itt az „erősebb kutya baszik” elvén működik a dolog! Baleset állítólag nagyon ritkán van, de ha mégis, akkor 8-10 hulla az garantált alkalmanként. Ebben egy pillanatra sem kételkedem. Tehát vigyáznak, ahogy lehet. De ugye az itteni nagy számok miatt ez nem sikerülhet mindenkinek.

A nap hátralévő része hamar elment. Egy gyors zuhany a pekingi Ibis hotelben, reggeli és irány a Magyar Nagykövetség. Ivánnak le kellett jelentkeznie. Tudatlan halandóként megkérdeztem, hogy ez egy kötelező dolog ilyen esetben? Nem, a father kérte, hogy jelentkezzek be a barátainknál, mert ez már régi szokás nálunk, hogy első utunk ide vezet, a barátokhoz. Hmmm???? Nem mondtam semmit. Iván hozzátette, hogy a nemrég vásárolt NOKIA N97 Mini (2.500 jüan, kb. 65.000 Ft és a SONY notebook, ami 3.500 jüan kb. 95.000 Ft) mellé kell vennie egy órát is, mert este sörözni kell mennie a konzullal, és nincs órája, ami a helyi időt mutatja. Pénz van, ész nincs, gondoltam magamban! Iván a nap hátralévő részében minden percben rácáfolt az első negatív megnyilvánulására. Jó fej volt végig! De visszatérve a vásárlásra szerény számításom szerint mindent pont az 1/3-áért vásárolt (Sűsü fizette neki), mint a hazai ára lett volna. Szóval ezzel le is zártuk az ösztöndíj témát, mert láttam, hogy ez nagyon izzadság szagú, és beltenyészetnek tűnik. De hát nem kell ezen meglepődni, mert Magyarországon élünk, vagy hol a fenében…? Eljött az ideje, hogy kimenjek a reptérre, mert Peking csak egy átmeneti állomásom, innen le kell jutnom bélre Guongzauo-ba. Következő 4 órás repülés alvással, evéssel, alvással telt. A reptéren ismét minden simán zajlott. Nagyon előzékenyek (úgy tolakszanak mint a barmok, a vágóhídon) és kedvesek voltak (senkin egy árva mosoly) velem. Hamar a hátam mögött hagytam a közömbös közeget, és ismét a poggyászomra vártam. Jött is a sárga masnis csomag, amit erősen megragadtam, és célba vettem a kijáratot, de előtte a vámvizsgálatnál egy fokozattal feljebb kapcsoltam, gondoltam csak nem ugrik elém valami öngyilkos vámos. Ismét a pislogó, fekete egyen frizurát viselő Kínai barátimat vizslatom, hátha valaki a kezében tart egy Mr. Bartal…. Vagy valami hasonló táblát. Az egyszerűség kedvéért, most ez valakinek az eszébe jutott. Örültem neki, de akkor nem tudtam, hogy egymás között ez lesz az első és utolsó bárminemű kommunikáció. Sehogy nem beszélt sem angolul, sem magyarul. A közel 1,5 órás út alatt amíg a szállodába értünk, kiderült, hogy Kínaiul sem. A sofőr és az elmebajnok kísérőm alig váltottak szót egymással. A kezembe nyomtak egy telefont, amibe egy ismeretlen hang szólalt meg magyarul, de erős kínai akcentussal. „Sszíía! Johhnie vagyok. Gyere velünk vacsora.” Jó lesz így! Gondoltam magamban, hogy az összes Rejtő Jenő karakter felvonultatja magát.

Emlékeztetőül: „Krokodil gyilkol, de nem elég alaposan. Hanyagsága nemzetközi konfliktust eredményez. Kölyök úgy megrémül, hogy azt sem tudja, fiú-e vagy lány. Pedig jó lenne, ha legalább ő tudná! Piszkos Frednek rossz a lapjárása – a vesztes az angol admiralitás. A Balmoral cirkáló legény­ségének iszonyú tragédiája: gránát csap a söröshordóba... Rozsdás, Bunkó, Főorvos Úr, Kölyök, Piszkos Fred és a többiek...

Annyira fáradt voltam, hogy a nagy sztorizásba, az indulást követő 5. percben már bólintottam is. Arra ébredtem, hogy megérkezünk a hotelparkolójába. Itt nagy örömködés vette kezdetét. Mindenki örült mindenkinek és hangosan mondogatták: Nyííhaá, Nyííhaá. Akkor ez egy egészséges nyerítésnek tűnt, de ma már tudom, hogy csak egy szimpla Sziával köszöntötték egymást. Biztos éhes vagyok, mondták és már tuszkoltak is be egy étterembe. Több szempontból is kényelmetlenül éreztem magam. Először is a Pekingben elfogyasztott félig nyers marha száj, egy kicsit elrontotta a gyomromat, másodsorban ahogy beléptem az étterembe láttam, hogy hatalmas edényekben és tároló alkalmatosságokban mik várják a nap fénypontját, a tálalást. Az egyszerűbbek között kagyló, rák, hal szerepelt. Ami egy kicsit szokatlan volt az a nyers, hámozott és jégkockákon pihenő cápa uszonyok választékos mennyisége. De ide sorolom a ráját, vagy azt az angolna szerű valamit, aminek a szájára egy háló volt szájkosár gyanánt applikálva. A harmadik kategória volt a non plus ultra! Valami apró termetű 4 lábú, szőr nélküli izé. A madár formára emlékeztető, félbevágott tetem. És talán a legdurvább a hátára fordított teknősbéka volt, aminek úgy tűnt hamarosan jelenése van Szent Péternél. Bevezettek az asztalokhoz és igazából itt már mindegy volt nekem. Egy akkora étterem volt, mint a Duna-kapu tér, csak 5 csillagos kivitelben és az egyik oldalán egy hatalmas bársony függönnyel elválasztott színpad. Koszosan, büdösen egyedüli európai emberként, aki 20 centivel magasabb még a létrán álló kínainál is, feltűnés nélkül helyet foglaltam. Együnk. Mint tehetek, beleegyeztem. Hiba volt! Kínai hagyomány és kultúra szerint, mindenki egy kerek asztalhoz öl enni (társadalmi életet élni), és a forgó korongra az asztal közepén felkerülnek az ételek. Innen szed mindenki, amit akar, vagy etetnek vele. Jöttek is sorra a szuper fogások. Előételnek körmös csirke-láb valami piros szószba mártva. Aztán sima apró rák nyersen, hozzá forró víz. Szerencsére ezek legalább már nem éltek. Darált hal, valami zöld levélbe csomagolva. Gondoltam ennél rosszabb már nem lehet. Tévedtem. Jött az én külön kérésem. A csirke! Egy feltűnően hosszú nyakú madár félbevágva, és a gúnár szerű nyaka, kifinomult enteriőrrel megspékelve, egy díszesen faragott paradicsomra visszahajtva. Igazából egy dolog tette be a kaput aznapra: a tekergő nyakon ott volt a madár feje, és csőre az utolsó pillanatban még sikoltásra nyílt, de elvették tőle a szereplés lehetőségét, belefojtották a hangot a madárba. Szóval egy döglött madár feküdt a tányéromon megfelezve. Sűrű bocsánatkéréssel, és elnézések közepette tájékoztattak, hogy csirke nincs, de kerestek a konyhába nekem valami hasonlót!

Jól belakmároztam…….

Másfél nap után elmentem aludni.

Kínaisárkánykacsa......

Várakozom. Arra várok, hogy indulhassak. Jobb dolgom nincs ezért arról tájékozódom, hogy mire számítsak. Olvasok ezt-azt. De eddig ez volt a legjobb:

" A piac mellett volt az állatkert. A választék kisebb volt mint a standokon, de a ketrecek nagyobbak voltak mint az állatok, fel lehetett állni bennük, sőt még nyújtózkodni is. Mi voltunk a fő látványosság, mindenki minket bámult ahogy szabadon sétáltunk, felügyelet nélkül, veszélyesen közel a hurkasütőhöz. Műanyag zacskókkal tömik a zsiráfot a játékos kedvű látogatók, a jegesmedvét kővel hajigálják, mert nem mozdul a dög. Egy kiskorú kis kínai hatalmas játék mackót vonszol maga után a lábánál fogva. A mackó néha fennakad és magával rántja a gyereket, aki újra meg újra feltápászkodik, és összeszorított fogakkal folytatja előre az oroszlánketrecek felé. A Panda-házat Mc Donalds-ék szponzorálják – aranyszínű logójuk alján a lennoni értékek posztmodern kiterjesztése: Az ember szeretete a vadállatok fennmaradásának egyetlen biztosítéka. Akkor kérek egy jurasszik kólát, egy quarter pandát, meg egy big jakot. A rögök közt apró tábla: a gyep mindannyiunkké – sehol egy fűszál.Felmentünk az óriáskeréken megnézni, hogy néz ki Tianjin madártávlatból, de nem találkoztunk madarakkal, legfeljebb nyárson a bámészkodók kezében, akik tüntetőleg nem a panorámában gyönyörködtek, hanem a nagyorrú, kétlábú, tollatlan lényekben. Az ötvenes években a párt elrendelte a madarak likvidálását. Hetekig döglött madarak potyogtak az égből. A stratégia körmönfontan egyszerű volt – nem engedték leszállni az ellenséget. A nép ráébredt számbeli fölényére. Az amúgy sem kötélidegzetű verebek addig röpködtek ágról ágra, tetőről tetőre, emlékműről emlékműre, amíg halálosan belefáradtak. A többi néma csend. Madarak lógnak az égből. Megint a gyengébbet bántják. A madarak pusztulásával magára maradt rovarpopuláció letarolta a fákat. A lombok elleni orvtámadás megtizedelte az árnyékos területek számát – veszélybe került a munkások nyugalma. Ekkor a párt kimondta a halálos ítéletet a rovarok felett is. A rovaroknak menniük kell, írmagjuk sem maradhat, jött az ukáz, például napi tíz legyet kellett fogni mindenkinek a körletében, és felmutatni az aktíván. Így jár minden légy, aki szembeszáll a nép akaratával. A nép pedig megmérgezte a virágokat, kifüstölte a károkozókat, és felásta a környéket, amitől fellazult a talaj és elszabadult a homok. Tavasszal fúj a „sárga szél", és fekete lesz, aki útjába áll. Az áprilisi ínyenc Tiajinben leginkább csak homokot nyel. Minden attól függ, melyik étterem irányából fúj a szél. Édes-savanyú, fűszeres vagy sós. Ha kitör a homokvihar, az emberek biciklijüket az út közepén hagyva papírzacskókkal, szemetesvödrökkel a fejükön menekülnek fedezékbe. De a finom por mindenhová beférkőzik: orrba, szájba, alsógatyába, még a köldöködben is homokot találsz, kvarckristályok a hónaljszőrzetben, csikorog fogaid közt az étel, fogpiszkálódon csillogó szemcsék. A Góbi aranya. A régi városrészben hajtunk, tüdőmben fél kiló a legfinomabb porból, pórusaim légmentesen elzárva, orrom bebetonozva, mint egy emlékmű. Az előttem guruló bicikli az egyetlen támpont, nem látni a portól a szmogot. Szemöldökömre fekete csík tapadt, mint a bányászoknak, akiket gyerekkoromban buzinak néztem. Alig látszom ki a testből. A kosz olyan, mint a ruha, van amelyik dögösen mutat, van amelyik dandy-s, van amelyik egyenruhaként áll meg az emberen. Most kezes-lábas hegesztő alkalmit viselek, ami kiválóan illeszkedik a város átmeneti arculatához. Las Vegas-i mintára emelkednek a cukorsüveg felhőkarcolók, százával húzzák föl a szállodákat, biznisz centereket, a tetejükön cuki kis pagodákkal, hogy meglegyen a helyi jelleg. Eredetileg színházba készültünk, de azt az utcát már lebontották, a helyén műanyag-üveg szállodasor épül. Éhbérért folyik a munka, éjjel lámpa mellett folytatják, néha egy ember lepottyan, semmi se drága, itt van Amerika, olcsó a hús, csupa bevándorló. A járdán lelógó elektromos vezetékek, az úttesten nyitva felejtett csatornanyílások – a közlekedés nyílt kieséses rendszerben folyik, a szabályok játék közben alakulnak ki. Felirat egy építkezésen: Egyesítsük erőinket egy hatékony kínai típusú szocializmusért! Darwin örülne, ha látná. A fergetegben taxik cikáznak utasokra vadászva, egyikük hirtelen elém vág és fékez, koppanni sem marad időm. Követem testközelből. Kínaiul a taxit nem fogják, hanem ütik. Üssünk egy taxit, mondja a tiajini, ha meglátja a sárga mikrobuszt. Egyébként kiscipónak becézik, de némelyik kemény falatnak bizonyul, és előfordul, hogy kenyértörésre kerül sor. Mintha kifejezetten a vér látványa vonzaná őket, nem ismernek félelmet, féket, bele a sűrűjébe, ők tunkolni jöttek. Buszra várók vágtatnak át a járdáról a belső sávba, az ajtó nyílik, menet közben felugrálnak. Senki sem néz körül mielőtt az úttestre lépne, ha látná mi jön, úgyse merne lelépni. Pedig lépni kell. A lámpák színe irreleváns, nem mintha meg tudnék állni – felnyársalnának a mögöttem jövők. Az út közepén néhány ott felejtett bicikli, lepottyant tégla vagy munkaeszköz, légkalapács, kasza, miegymás. Előttem kavarodás, két busz egymásba szaladt, teherautó ajtók csapódnak ki fékező járgányokból, lehúzom a fejem. Szúnyogfing a szélviharban. Így jár, aki gyorsan vezet, mondja a texasi láncfűrészes gyilkosságra hajazó fotócsendélet képaláírása, és nincs ebben semmi fenyegető, csupán kötelező udvariaskodásnak tűnik. Az ember lépten-nyomon létezési előírásokat közlő tacepaókba botlik. A következő kereszteződésben egy gyöngyszem: A nép ellenőrzi a nép városát, ellenőrizd te is a várost a néppel! Megállunk egy szállodában mosakodni. Mikor kiderül, hogy fehérek vagyunk, előzékenyen bocsánatot kérnek. Nem szeretik a borús színeket. Én sem a naptól barnultam le, szivi. A vihar eláll, átvágunk egy éledező piacon, majmot porolnak légycsapóval. Kipakolják a zöldséggel, fűszerrel, afrodiziákumokkal megrakott kosarakat. Orrszarvú, gekkó, óriáskagyló, ginzeng, fakéreg, bolondgomba, szárított tengeri csemegék, háromfajta őzfarok, csak ami a legszükségesebb. Az állattartás a befőtt szintjén. Kis lábosokban szalamandrák, tengeri kígyók, pontyok, aranyhalak; zsúfolt ketrecekben békák, nyulak, csirkék, kacsák fulladoznak. Egy vödörben vagy ötven bazi nagy béka tülekedik egymás hegyén hátán felfelé a fényre. Az oxigén a béka segge alatt. Fonott kosárban több száz csibe forgolódik, mint párnázott fogaskerekek. A vevő műanyag zacsekban veheti át az árut, ennivaló kis fészek, fél tucat sárga szivacslabda, némelyik picit már megnyomódott. Vigyázz, a tejet tedd alulra! Divatos a stressz kaja, a hosszú agónia része a konyhai előkészületeknek, mint a pácolás, megváltoztatja az állatok ízét. Kómában pácolt gyöngytyúk, neuraszténiás törpeharcsa, mánia-depressziós pekingi kacsa. Némelyik állat önkezével vet véget nyomorult életének. Az egyik ketrecben libányi galambok, felettük fonott kosárban kígyók tekeregnek. Szellemes párosítás, mérget vehet rá, hogy könnyebben tojnak. A húst baltával és vésővel aprítják, a hentes mellett kifőzde is működik. Néhányan csíkokra vágott sült belet falatoznak jóízűen. Cimborám állatorvos és a terítéken lévő állatok többségét naponta hozza vissza a halálból. Most végre lehetősége nyílik szemügyre venni a másik oldalt is, de húzza az orrát, ez a mészáros egy barbár, közli velem, a szike és a balta pedig úgy aránylik egymáshoz, mint a zen íjászat és a karóba húzás. Azért macerás lehet szikével fát vágni. Tőlem jobbra kígyót pucolnak, először a fejénél fogva feltűzi egy szögre, hogy ne ficánkoljon annyit, aztán egy pengével farok irányban felvágja a hasát és kitépi a gerincét. Fröcsi vér, rángatózó izmok. Az egésznek körülbelül olyan hangja van, mintha tépéseket csinálnának durva vászonból. Megakad az ember torkán. A kifőzde pultján csirkecombok, de nagyobbak és feltűnően szőrösek, éhes vagyok, és ennek hangot is adok, barátom szemében könnycsepp, vagy csak a pára, a hentes élvetegen hadonász a bárddal: akkor egy kutya vagy két kutya lesz, kérdi széles vigyorral. Az ember legjobb barátja. Először a múzeumban vettem észre, hogy figyelnek. Épp a kínai császár óragyűjteményét gusztáltam – történetesen egy kitömött kakadut, ami már évek óta nem ketyegett – amikor hirtelen megéreztem, hogy valaki figyel. Én nem láthattam őt, mert ha elfordítottam volna a fejem, beleverem az orrom, de tudtam, hogy mellettem áll, kék egyen maóban és engem bámul önmagáról tökéletesen megfeledkezve. Engem fixál, nézi az orrom, kíváncsian, gyermeki őszinteséggel, engem, aki láthatóan fittyet hányok a fizika törvényeire, és fennmaradok – nem bukom előre. Felebaráti szeretetből egy darabig mozdulatlanul állok, mint meditációs eszköz, miközben felebarátom lassan imbolyogni kezd. Fokhagymaszagáról és fesztelen viselkedéséről, becsületes, nyíltarcú munkásembernek képzelem, akinek talán az én orrom az utolsó lehetőség, hogy megkapaszkodjon a hétköznapok egyhangú taposómalmában. Végül elfordulok, otthagyom révületben, ő már messze jár. A másik oldalon négyen figyelnek egy padról, megértően, szinte gyengéden, terapeutikus együttérzéssel. Egyet se búsuljak, őrizzem meg a hidegvérem, most ez a legfontosabb, a lélekjelenlét, maradjak nyugton és várjak, majd csak akad egy felcser aki lefűrészeli. A kínaiak orra ritkán takarja el az arcuk, ez nekünk fel se tűnne, de nekik annál inkább a miénk. Aki nóziügyben érzékeny, kerülje el nagy ívben az országot. Aki viszont úgy véli, hogy környezete kevés figyelmet pazarol rá, vagy netán le akar szokni az exhibicionizmusáról, még ma szálljon gépre. A kínaiak összekiabálnak a hátad mögött, nézzétek ott megy az idegen: láováj, láováj! Kínában szupersztár leszel. Amerre jársz, forognak a fejek, két lábon járó televízió vagy. Ha sétálni indulsz, hamarosan kisebb tömeg verődik össze a háttérben, bámulják hattyúnyakad, kecses járásod, libegő hajfonatod, formás feneked. Élő adásban vagy, ha megvakarod a segged, azt legalább kétszázan látják, nem is beszélve a nemesebb szervek gatyába rázásáról – néha elviselhetetlen a hőség. De mindennél nagyobb sikert arat, és pillanatok alatt tömegeket vonz, ha az orrodat kezded el piszkálni. Privátszférád legfeljebb ami az öklödben elfér, nem lesz nyugtod a vécén sem, ahol összeér a vállad a melletted gubbasztókkal, plusz veled szemben nyögdécsel másik tíz, és akkor a takarító néni nyugodtan besétál, és ő is téged néz, tehetetlenül, földbegyökerezett lábbal, nem tehet róla, igen, igen, ne is szerénykedj, lenyűgöző, csodálatos lény vagy. Egyik nap átugrottunk a közeli Pekingbe. A császári palota tróntermében homokot fúj a szél. Az utolsó császár gyerek volt. Lakosztályát úgy alakították ki, hogy bicikliközlekedésre alkalmas legyen – onnan tülkölt a miniszterekre. A Tienanmen térre biciklivel behajtani tilos, tankkal is csak külön engedéllyel, a mennyei béke kapuján Mao képe lóg. Minket néz, mint aki mindannyiunkat jól ismer, arcán túlvilági nyugalom tükröződik a felkelő nap fényében. Az árnyékos, nyugati oldalon, egy halvány mosoly. Mint akit már nem érhet meglepetés. Bibircsókját mértani pontossággal egyensúlyozza ki a gallérja alatt fénylő szürke gomb, ami lehetne bármely gombfocicsapat sztárkapusa. A mennyei gombfocipályán, ahol egymillió játékos hallgatta könnyes szemmel a himnuszt, amikor végignézte saját temetését az emelvényről. Ahogy ma is rendületlen nézi a diszkréten antikosított egyen szürkéből a szemközti maozóleum nyüzsgő világát. Az ő sírja, az ő tere. Mint egy születésnapi zsúron későn érkező tekintélyes rokon, végignéz a srácokon, lehetne bármelyikük bácsikája, vagy nénikéje, nemek feletti ő, szupersztár, ajkán visszafogott kis mosoly, szinte somolyog, Mona Lisa a kitörés előtti pillanatban, meddig kell még egyhelyben ülni, hány ecsetvonás még, melyikük fog először pislogni, vagy tüsszenteni, a viaszosvászon vagy a viaszbaba, a festmény vagy modellje? Ha sokáig nézed, észreveszed rángó arcizmait, a könnye csorog igyekezetében, hogy feltartsa a gurgulázó nevetést, mely egyszer s mindenkorra romba dönti majd a rendszert. Mao teste és Mao képe, mester és műve farkasszemet néznek a sírból, kettejük közt csillogó párt limuzinok suhannak át a téren, melyikük bírja tovább visszatartani? A történelmi múzeum előtti transzparensen olimpia órája az utolsókat üti. A numerikus fejléc visszafelé számlál az egyesülés pillanatáig – vissza a jövőbe. A boldog végig. Hány szívdobbanás még? A múzeum háború utáni részlegét átrendezés miatt meghatározatlan időre bezárták. A felirat az órán lakónikus egyszerűséggel: A kínai kormány megkapja az olimpia rendezési jogát, visszaszámlálás 2008 augusztus nyolcadikáig. Pontos időjelzést adunk, készítsék elő óráikat, még hetvenmillió ötszáznegyvennégyezer-nyolcszáznégy másodperc, már csak hetvenmillió ötszáznegyvennégyezer-hétszázkilencvenkilenc. A történelem visszafelé folyik. A ketyere masszív darab, a számlapot figyelve könnyen beletemetkezik az ember, és közben örül az szíve, hogy valami ennyire konkrét legyen és semmi lacafaca. A pirosat vágd el Jack, a pirosat vágd el. Kína kedveli a nyilvánosságot, lásd Tienanmen téri nyilvános diáktüntetések, nyilvános katonai parádéval egybekötve, nyilvános önkritika, nyilvános kivégzések, stb. Lelki szemeim előtt megjelenik a múzeum pincéje, ahol minden városnak van egy órája – és visszafelé számol. Ami még hátra van. A párt határozatban mondta ki, hogy noha a nagy férfiú 30%-ban tévedett, ugyanakkor 70%-ban igaza volt. Ezt az arányt a balzsamozás során is figyelembe vehették, mert még hulló könnyem záporán át is feltűnő volt, hogy a régi harcos már nem a régi. Pedig a kínaiak mindent elraknak, vettem egy doboz skorpió befőttet, darabja egy pénz, mondta a kofa, húsz darab húsz pénz. Savanyúságnak kicsit drága, de aki szereti a csípőset, az nem sajnálja rá a lét. Az ínyencek kortyolhatnak hozzá méhpálinkát, a méheket vagy lenyeled, vagy kiköpöd. Egy barátom szerint attól lehet csak igazán berúgni, mármint a méhektől, minél több méreg van benne, annál egészségesebb. Mármint a szívnek. A szív titkai. Kínai turistacsoport masíroz a tiltott város irányába, nyugdíjasok lehetnek, apró kék emberkék behúzott nyakkal. Élükön rangidős, láthatólag katonaviselt férfi megafonnal. Határozott parancsszavak peregnek, a turisták felfejlődnek négyes sorokba, balraátoznak és meghallgatják a kiselőadást. Aztán jobbraátra tovább menetelnek szabályosan párokban, betartva a kötelező könyék távolságot. Két kisöreg, házaspárnak nézem őket, kilóg a sorból, elbámészkodik. Az idegenvezető rájuk üvölt a megafonból, de úgy, hogy majd kiesnek a nadrágjukból, aztán eléjük áll és fél méterről bömböli a megrovást függelemsértésért. Vezényszavak hangzanak, a két öreg a félelemtől megbénulva egyhelyben topog, ahelyett hogy a helyükre állnának, csak a közvetlen veszélyre tudnak gondolni, arra a kellemetlen hangra, amely ütlegeli őket. Végül a nő kapcsol előbb és helyére húzza reszkető párját. A tiltott városban tilos dohányozni, de az étteremben mintha egyenesen kötelező volna. Vendéglátóm minden korty pálinka után az orrom alá nyom egy cigit. Nem szeretném megsérteni, azért néha szabódok. Már a harmadik cigarettára gyújtok és még csak a második tányérnál tartok. Filteremen a felirat: USA tastes cigarettes. Kerekasztal forgószínpaddal. Fogások nincsenek, mindenki középről vesz, mondhatni egy tányérból mazsolázunk. De ami az asztalon van, az nem mazsola: a ponty, amit én rendeltem, még zihál a tányéromon az édes-savanyú mártásban, pedig látszólag megsütötték. Barátom a tehetetlen orvos szemével nézi a hidegvérűt. Későn hozták be, már nem lehetett megmenteni. Az élet jelei annál is groteszkebbnek tűnnek, mivel a hal tetemes részét már elfogyasztották a többiek. De ez mind piskóta a déli rokon tányérján látható szívszaggató kis fészekhez képest. Három sikoly a fogás neve, ami játékosan arra az akusztikai együttesre utal, amivel az eleven állat afeletti nemtetszését nyilvánítja ki, hogy A: evőpálcikával megragadják, B: belemártják a szójaszószba, és végül C: amikor eltűnik a szájban. Gyújtsak rá. A tucatnyi patkányembrióból már csak néhány lézeng a tányéron elanyátlanodva. A déli rokon – csak így szólítják a többiek – külön ezért jött Pekingbe, ezért ülünk most mi is ebben az étteremben, mert itt istenien készítik a patkányt. Nem értem mire céloznak, hiszen a patkányok élnek, illetve remélem már nem – külső beavatkozásnak nyoma se látszott. Én tényleg nem értek semmit, a táplálkozás a lényeg, okítanak ki, hogy mivel etetik az anyát. Hülye vagyok, hogy erre nem gondoltam, az anya az edény, a kölykei a hozzávalók. Egyszerű, mint az evőpálcika, a nyakánál kell felemelni, a fejével beletunkolni a szószba, aztán már csak arra ügyelni, hogy ne csöpögjön a tiszta új ruhára, amit szintén ebből az alkalomból vett fel. Ha a kínaiak szórakozni mennek, az vagy vacsora, vagy karaoke. A karaoke a kamikáze és a walkman sajátos keveréke. Ezt is a japánok találták ki, mint a többi antiszociális keleti vívmányt, ami nyugaton bombasiker lett. A karaoke lényege a közös éneklés, mint ahogy a kamikázéé a végső győzelem, vagy a walkmané a monoton erdei séta feloldása. A gyakorlatban azonban egy vagy két ember ül a képernyő előtt és utánozzák a tévét. A tökéletes karaoke a televízió és a walkman kombinációja lenne, de bízom benne, hogy az ötlet nem hever parlagon. Lambada szól a hangfalakból, de az emberek ráénekelnek, pop, nép, és mozgalmi dalok váltakoznak Rod Stewarttól a Katyusáig véletlenszerűen. A kiszolgáltatottság felajzza érzékeim – kevesebbel is beérném. A műélvezetet tovább fokozva, a népfrontos díszzsoké bele-beledumál shantungi dialektusban. Bizakodó hangulatban zötyögünk dél felé, három órája álldogálunk már egymás lábán meg a felhalmozott szemétdombokon. Mire sikerül kényelmesen befészkelni magunk, két hely felszabadul. A földön szotyola, műanyagflakon, kenyérhéj, konzervek, sörösüvegek és cigarettásdobozok hordalékából épült termeszvár emberi nyállal összetapasztva. Kétóránként jön a kalauznő és összesöpri a genyát, illetve arrébb tolja a kocsi végébe és kilöki az ajtón. Öten ülünk egy sorban a keménypadon, a többi támaszkodik ránk, két fejig lehet ellátni a füsttől. A velem szemben ülő tüdőbeteg félpercenként leköhög, aztán kisterpeszben tárogat és a lába közé köp. Befőttesüvegek állnak a kisasztalon, abban tartják a teát, némelyik úgy néz ki, mint egy akvárium: zöld növényzet közt apró állatkák úszkálnak a mélyben. Esni kezd, a vonat megáll, kínai kabarét adnak a hangosból, a mesélő harsány bruhahákkal kíséri saját poénjait, az emberek elkomorulnak. Csendben szemerkél, félórát állunk a semmi közepén, lehet hogy nedvesen nem közlekedik, fut át az agyamon a kétely, de aztán meglódul megint, és otthagyjuk a semmit a zokogó esőben. Valaki mégis fölszállt és most felém igyekszik, csúnya gorillaarcával átfúrja magát a tömegen, úgy ítéli meg, a tér vállamra eső része még viszonylag üres, és belekönyököl. A másik vállamon már hortyog egy teveképű, akit hiába próbáltam meg elhessegetni, mindig visszahuppant – gumiból van a nyaka. Zsebkendőkkel dúcoltam alá, időnként csordul a nyála. A tüdőbeteg hirtelen támadt ötlettel belevágja a körmét az epeszínű zselébe. A gorilla mélynövésű, a vállamat pultnak használja, szemem sarkából figyelem. Ha elfordítanám a fejem, a teve az ölembe hullna. Esőszaga van, a fülembe liheg, hamar kifújja magát, aztán előhúz a zsebéből hat kemény tojást nejlonban és falatozni kezd. A tojáshéjt a földre pucolja, bele a dzsuvába, a tüdőbeteg rosszallóan felnéz, megzavartuk a köreit. Engem néz, mintha összetartoznánk, végül is az én vállamon könyököl, felelőséggel tartozom érte. A gorilla pillanatok alatt lenyomja a hat tojást, aztán előkap egy literes sört a másik zsebéből, felpattintja a fogával és leküldi egyhuzatra. A tüdőbeteg megunja bámulni a ronda pofámat és arrébb kullog. A megafon a csendes éjt játssza, emberem a vállamra dől szelíden, és elszunyókál. Remélem, nem tengeri beteg. Mint nagymama a ronda unokáival, így zötykölődünk dél felé a tompa hortyogásban, a hangosból szól a jazz, néha egy-egy magányos sírdomb töri meg a repceföldek monotóniáját. Egy Taiwaniaknak készült kétnyelvű brosúra szerint Shanghai élen jár a higéniai versenyben, és a legjobb úton halad afelé, hogy elnyerje az egészségügyi mintaváros vándorzászlót, például jelentős eredményeket mutathat fel a felgyülemlett koporsók eltakarításában, és a bűzlő tavak betemetésében. Egyszóval okkal büszkék a Shanghai-i lokálpatrióták. Nem véletlen az sem, hogy ebben a városban alakult meg a kínai kommunista párt. Hogy mennyire nem ültek ölbetett kézzel, alátámasztja az a tény, hogy az alapító tagok közül mindössze ketten végezték ágyban, párnák közt. Az egyiket Maonak hívták. Mao példaképe egy amerikai forradalmár, George Washington volt, akinek emlékművét mindössze néhány évvel Mao születése előtt adták át a róla elnevezett városban, melynek mennyei szimmetriája tükröződik a pekingi főtér kialakításában: múzeum, kongresszus, alapító atya kegyhelye, emlékművek, papírsárkányok. Shanghai a Kelet Kurvája, mondják a napszemüveges, elviszfrizurás, menedzsertípusú kínai jampik nosztalgiával, mint akik emlékeznek még azokra az időkre, aztán elvisznek a porsché-jükön a Park Hotel-ig. A Central Parkból átültetett Art Deco épület a patinásan csengő Népparkra néz, az egykori lovira. A nép parkjában ül a sok nép a padon, olvassák a nép napilapját az árnyékadó fák alatt. Nem messze innen a nép áruháza, ahol a nép a nép-pénzén szinte mindenhez hozzájuthat. Más népek a népkonyhán tömik maguk, illetve sorban állnak. Kínában a sorbaállás tevékeny részvételt jelent a közösség életében, nem pedig unalmas ácsingózást, mint Európában. A sugaras szerkezetű kínai sor feloldja a hagyományos európai sorok monoton linearitást, a kívülálló szemlélőnek csupán az nyújt támpontot, hogy a nép szintén egyenként kerül sorra. A lóversenypálya épületét könyvtárrá alakították át. Teng Xiaoping összes művei előtt kékkabátos öregek játszanak römikártyával. A lapokon kacér európai lányok bikiniben – szinte hallani a tengert. Az épület falán lelkes tacepaó: Fáradozzunk a nép minőségének emelésén! A népi konyhával szemben a Kentucky Fried Chicken neonnal kivilágított masszív műanyag szentélye. Odabenn néhány feltűnően jólöltözött kínai dandy piszkálgatja az ételt, elegánsan ülnek a csirkék a szájban. A gyorsbüfé előtti megállóban várakozó busz, a motor leállítva. Csak akkor indul el, ha megtelik, ami akkor van, ha kalauz ráver az oldalára. De nem ver. A buszon vagy kétszáz kínai összepréselődve a szürkületben, rosszat sejtve bámulnak kifelé, már egy evőpálcát sem lehetne leejteni. A nép terén a félhomályban táncoslábú kínaiak ropják. Stilizált tömjéntartókba rejtett hangfalakból szól a zene. Körben a nép kéz a kézben, boldogan lépeget egymás lábára, korhatár nélkül 10-90-ig átszellemülten járják a rumbát, tangót, keringőt, two-steppet. Elvegyülök a nép között, szívet melengető érzés, ünnep van, senkit sem hoz zavarba, ha véletlenül elvéti a ritmust vagy éppen rátalál, ugyanazzal az elégedett vigyorral tologatja tovább a partnerét, a beavatottak fénylő tekintetével, némán, több száz kínai egy ütemre száz felé lép. Taxival megyek haza, a sofőr kifordított kék köpenyben, mint egy rakoncátlan iskolás fehér szakállal. Mao képe a taxaméteren, amit lecsap, minden új beszállónál. A folyóparton videóklippet forgatnak. Kínai popcsillag könnyű nyári kosztümben forró szerelemről énekel a jeges szélben. A háttér a kivilágított Bund birodalmi oszlopfői, az egykori Shanghai Bank gránitkupolája, és a tetején egy másik csillag. Élő adás, sietni kell, tíz perc múlva lámpaoltás van. A volt polgármester szobra kővé dermedt lendületben felügyeli a mély dekoltázst hátában a bámészkodó tömeggel. A folyóparti sétányon felirat: A születésszabályozás hasznot hajt az országnak és hasznot hajt a népnek is. No és a vadromantikának. Az első csöngetésre megjelenik gyezsurnajám börtönőri kulcscsomóját rázogatva, alvajáró, a szeme félig lehunyva, mégis beletalál a lyukba, az ajtó felpattan, majd elballag láncait csörgetve. Valaki járt itt, a diszkréten ágyamon felejtett hét pontból álló létezési útmutató arra int, hogy vegyem figyelembe a civilizációt ( szó szerint ), továbbá söpörjek félre hat veszedelmes férget. Ez utóbbit felelőtlenül eleresztem a fülem mellett. Másnap reggel hat apró sebhelyet fedezek fel a bal kézfejemen. Ezentúl jobban odafigyelek a feliratokra. Készítettem is nyomban egy feliratot az utánam jövőknek: Vedd figyelembe a hat férget! Néhány forró húsgombóccal indítom a reggelt, darabja hetven fillér, az egyikbe félre értésből lótusz került, de nem reklamálok. Reggel nem. Ma úgy érzem, hosszú élet áll előttem, nem akarom felhúzni magam. Vénséges vén anyókák spárgázva lazítanak az ágak között. Egy öregember vívógyakorlatokat végez esernyővel. Egy kék kabátos csoport a fejét vakarja, egy másik piros legyezőkkel forgolódik. Érett nők ballagnak a parton karddal a kezükben. Sok a vörösre festett haj. A Shanghai-i nők nem sütik le a szemük. Újra meg kell szoknom a női tekinteteket. A Shanghai-i nők férjvadászok, egy holland barátom szerint Shanghai-i nőt kizárólag házassági ajánlattal lehet levenni a lábáról. Az emlékmű tövében öreg tai-csí mester verekszik egymagában, körülötte kisebb tömeg próbálja meg utánozni kevés sikerrel. Belülről mozog, félig lehunyt szemmel, mintha egy belső árnnyal vívna, hirtelen hátraugrik, elhárít egy alattomos ütést, nem győz rajta a túlerő. A tai-csí sohasem üt, de őt sem lehet megütni, mert eggyé válik az ellenfelével – tudja, hogy az igazi ellenfél: önmagunk. Mao ezt a bölcsességet ötvözte némi hollywoodi retorikával négymillió katonájához intézett szózatában: Ha győzni akarunk, ismerjük meg önmagunkat, és akkor megismerjük az ellenséget. Ő pontosan tudta, kivel áll szemben. Nem véletlenül tűztek ki negyedmillió dollár vérdíjat a fejére. A bokrok között érzelmes vallomás virít vörös festékkel: A néphadsereg szereti a népet. A marketing még gyerek cipőben jár, mennyivel hatásosabb lenne a mondanivaló fába karcolva, nyíllal átlőtt szív közepén. Biciklin indulok a francia negyedbe, az úttest a megszokott hármas felosztású, de korlátok nélkül: középen autók, kétoldalt cajgák, szélén gyalogosok. A járda parkoló biciklikkel és áruval eltorlaszolva. Néha egy gyalogos megunja a gátfutást és lelép az útra, ilyenkor a biciklisták egyik fele kicsúszik az autók elé, a másik fele felszalad a járdára. Az autók fékezve átcsúsznak a szembejövő sávba, a szembejövő autók pedig a biciklik közé. A biciklisták felhajtanak a járdára, ami újabb gyalogosokat vet az úttest forgatagába. És így tovább. A játék változatos és kifogyhatatlan, mivel háromszor annyi bicikli, autó és gyalogos van az úton eleve, mint amennyi elférne. Felcserélődnek a sávok és a szembejövő autók között szlalomozok. Nehezítésképpen néha oldalba kap a búvópatakként feltörő keresztforgalom. A nagyobb kereszteződésekben közlekedési rendőr áll, a vörös lámpa csak tovább vadítaná a kedélyeket. A rendőr még hadonász a keresztbe jövőknek, miközben a két várakozó sáv felsorakozik teljes szélességben egymással szemben, mint egy lovagi tornán. Az első sorban állok, könyököm a mellettem álló veséjében, a vesémben a mellettem állók könyöke. A bíró int, meglódulunk teljes gőzzel előre, szemben az ellenséges lovagok mindkét sávban, mögöttünk dudáló autók erősítik a harci morált. Előretett lábbal csapódom a tömegbe, de az utolsó pillanatban a fal megnyílik, és bringám átsiklik a résen. Ketten-hárman fönnakadnak, de a forgalom nem áll meg. A mögöttem jövő autók nem fékeznek, hanem aprókat löknek a sárhányón, hogy ébren tartsák a figyelmemet – nehogy hirtelen rükvercbe váltsak. Feltűnik egy felirat az egyik volt gyarmati banképületen: Vidáman járj munkába, békével térj haza! Néhányan behajtanak a bankba, utánuk farolok. Márványolt klasszicista belsőben ping-pong asztal áll a parkoló biciklik közt – csak alkalmazottaknak. Vidáman járj dolgozni! Van mit tanulnunk a kínaiaktól. Hej, ha minden bankban lenne egy ping-pongasztal, hol a háló mindenkinek egyforma magas. Beszivárogtatni az olimpiai szellemet a pénzvilágba. Nem a nyereség a fontos, hanem a részvényes. A kistőkés, az amatőr, a balek, a nép – a játék. Shanghai-ban megvan minden, amit a nyugati világ építészete a háborúig felhalmozott: az angol birodalmi kőépületek megbízhatósága, a párizsi belváros manzárdos négyemeletesei, New York Art Deco felhőkarcolói, historizmus, szecesszió és neogótika, még a monarchia nyomai is fellelhetők, európai munkásnegyedek kétszintes gettói holland, német, angol módra, orosz ortodox templomok – no és persze mint minden európai városban, itt is van chinatown. Az új trend a high-tech üveg-acél felhőkarcoló, melyben a lift megáll a tizenharmadik emeleten. Lebontják a régi babonákat, csakúgy mint Shanghai lényegét, a gettókat: a faragott kőteraszokat, a vörös cserepes háztetőket, a kalitkában függő énekesmadarakat, a száradó ruhákat és a kapuban álldogáló öreg néniket. A nankai negyedben három műszakban folyik az építkezés, a munkások bennlaknak, a tervek szerint egy-két éven belül felépítenek egy új városrészt, mely túl fogja szárnyalni New Yorkot. Végigtekersz egy ilyen sugárúton, kétoldalt árkok, az árkok előtt kézzel rajzolt épületek 40-50 emelet magasságig. Ott van a város papíron, és felépül, ha nem lopják ki belőle az anyagot, de ha kilopják, akkor is. Szintenként merül fel a semmiből, mintha nem is a város nőne, hanem mi mennénk össze, felhőkarcolók emelkednek bambuszállvánnyal papírforma szerint. Az új áruház homlokzatán görög istenek, a bejárat fölött Ámor és barokk testvéreinek puttói röpködnek nyilakkal teli tegezzel. Szép, új világ. Álmos eső borul a városra, de alatta izzik több millió biciklivázon és szemüvegben tükröződve a rohanás. Termény tőzsde az ortodox templomban. Tianjini lüktet és fojtogat, mint egy izompacsirta több számmal kisebb gatyóban. A nankai negyedben gyalogos forgalmi dugóba keveredek, mozdulni sem lehet, a hely egyre szűkebb, hónom alatt fejek csúsznak át, aztán én is mások hónalja alatt, aki nem figyel, szétmorzsolódik az emberi ketrec falán. Egy étterembe tuszkolnak be az utcáról, az ellenállás értelmetlen, legfeljebb egy másik étteremben kötnék ki. Gondolkodás nélkül az A menüt kérem. A séf kivesz egy kígyót az akváriumból, lecsapja a fejét és egy lavórba csurgatja a vért. Hosszában felhasítja, a kígyó varrás mentén szakad, kitépi a gerincét, a beleit, a kígyó még mindig rángatózik, illetve ami az állatból legnagyobb összefüggő részként megmaradt, az tovább kígyózik a szakács kezében, mozog, de már nem él, csak emlékezik, arra hogy kígyó volt. Az izmok és idegek tánca. A szakács a jól végzett munka örömével nézi a hűvös halomba vágott testet, aztán bedobja egy fazékba. Az izgalmakra zöld színű kígyópálinkát tesz az asztalra. Meghúzom, olyan érzés, mintha megszúrnának. Kihozzák a fogásokat – a levesnek nem értem a nevét, a szomszédos asztaltársaság egyik tagja kisegít angolul. Sárkány-tigris-főnix leves, ami nem más, mint kígyó-macska-kakas leves, de így sokkal jobban hangzik, mondja. Erről egy kujlini hegy jutott az eszembe, mégpedig a „majom őszibarackot szed" nevű, de a „zöld béka mereng a holdon" elnevezésű karsztcsúcs is eszembe juthatott volna éppen, vagy stílszerűen a „két sárkány labdázik" nevű szikla. Egyébként a kínaiak szeretnek háromféle dolgot összekeverni. Ilyen összeállítás a híres Három Pénisz Pálinka, amely tigris, szarvas és fóka nemiszervéből érlelt férfias ital, bár az utóbbi időben megcsappant tigrisállomány következtében csak eldugott kis patikákban lehet hozzájutni. Szarvaspénisz már 2-3000 forintért kapható, és állítólag csodákat művel az elaggott hímtaggal. Valamivel drágább mulatság, és még a szarvasnál is nagyobb teljesítőképességet ígér a fókapénisz, amely import áru lévén már 15-20 ezerbe is belekerül. A séf az akváriumhoz lép megint, kiránt egy csúszómászót, felnyitja a már ismertetett eljárással. Új fordulatként a vérét vizespohárba csurgatja, zsírpapírt tesz a tetejére, majd kivágja a szívét és ráhelyezi. Most, hogy szív és pohár, tele búval, borral, tálcán nyújtja át a legtekintélyesebb vendégnek, aki bekapja a kígyó szívét, kortyol a vérből, aztán körbeadja. Úgy sejtem, ez lehetett a B menü. Desszertnek sült férget kaptunk dísztányéron. Olyan volt az íze, mint a cukorkának, rengeteg kalória, mondta a séf vigyorogva. Az utcai piacon lépésben haladok a tömegben, a lépést viszont nem én diktálom, hanem a sodrás ereje. Akkor se tudnék megállni, ha valami megtetszene, gyorsan kell döntenem, ha nem akarok körbemenni még egyszer az „óriáskeréken". Ezzel az alkuszok is tisztában vannak, a legtöbbjük megafont használ, mély átéléssel, mint díszzsokék konferálják fel portékáikat a szűk sikátorban. Jön szembe a piac, mintha futószalagon vásárolnék, különböző hangeffektek és frekvenciák, autódudák és biciklicsengők keverednek az általános zsongásban. Egy átlagos abakusszal minden kínai megszámolható. A kiállítási csarnok sztálinista palotája mögött áll az Amerikai Nemzetközi Központ felhőkarcolója, ugyanaz a hármas felosztás, csak a méretek különböznek. A komcsi épület háromhajós katedrális kivitelben, az amcsi épület három hatalmas totemoszlop. Lehet, hogy bennem egy világ omlott össze, és most a múlt összes emléke feltorlódik, de az éjszakai kivilágításban a sztálini tornyok ártalmatlan kis mézeskalács házikónak tűnnek az amerikai felhőkarcolóhoz képest. A Béke szálló – az egykori Cathay – gótikus báltermében harmincas évekbeli jazz-t játszanak a gyarmati nosztalgiával felöltözött turistacsoportnak. A zenészek ránézésre ugyanazok lehetnek, akik hatvan éve is itt mulattatták a közönséget. A publikum arcán jólét és biztonságérzet, azok a mesés harmincas évek, Nanjingi pulzál, mint egy pozán és dolgozik tovább a legközelebbi japán megszállásig. Ahogy dél felé hajózunk a kínai tengeren, a levegő ragadni kezd, csúszik a tenyér és tapad a borotva, a szél már nem hideg, inkább nyúlós. Éjjel felébredek, nincs rajtam takaró és izzadok, derékig kihajolok a kerek kajütablakon: ráadásul teli a hold. Kivánszorgok a tatra és átpisilek a korláton, mintegy bizonyítandó, hogy nem vagyok a hajó foglya. Lefekszem a fedélzetre. A motor hangja tompa remegés, mintha babszemek ugrálnának egy dobon – a lélek szeizmográfja. Nem hallom, mégis tudom – dobog a szívem. Sokáig úgy tűnt, nincs a hajón egyetlen nő se, akit nézni lehetne legalább, de a harmadik este lejött az első osztályról egy cantoni csinibaba ezüst színű retiküllel a vállán. Mintha egy hetvenes évekbeli James Bond-filmből lépett volna elő, sztrecsben és tűsarkú tipegőben flangált a fedélzeten vacsora után a forró szélben, mint valami eltévedt parti madár – piros lábú cankó – és sóváran kémlelte a távoli partot a vaksötétben. Közben a társalgóban Lehár-operetteket játszottak pop feldolgozásban. A lét elviselhetetlen könnyűsége. Mikor megérkeztem Kantonba, a várost éppen lerombolták. Kétoldalt a Nép útján elbuldózerezték a házakat, aztán kalapáccsal fentről lefelé szétverték ami állva maradt. Az állomáson egy óriás poszter egyesített Kínát követelt. A kibelezett épületek, mint egy mészárszék elfekvő állománya, beindította a gyomorműködésem. Találtunk egy éttermet a közelben, a kirakatban folyami rák, languszta és korallhalak. Az előtérben kiderült, hogy a kricsmi két részből áll, és a baloldali helységben mérsékelt árakkal dolgoznak. Ott is állt egy akvárium, tele ponttyal, tetején hatalmas felpuffadt béka lebegett. Úgy döntöttünk, ezúttal nem fogunk garasoskodni, elvégre Kantonban vagyunk, és beültünk a drágább helyre. Már az étlapért megérte, számos védett állat közül válogathattunk, de voltak egészen egyszerű kis kaják is, mint például: dinsztelt galamb szilvaszószban, párolt majomagy mogyoróval, pácolt kígyóbőr négyféle kígyóból, kispanda ragu, bagoly vadasan, óriásszalamandra, cápauszony leves , párolt halajkak és szemgolyók, édes-savanyú béka, kacsalábak osztrigamártásban, disznóarc leves, ló húgyban áztatott rohadt tojások, szárított tintahal, cápauszony gombócban, kutya és macskaragu, teknőcleves, különböző vadételek szarvas, medve, vaddisznó, mosómedve, majom és hangyász húsából – ínyenceknek medvetalp, mint egy Karl May regényben. A kímélő ételek között: három fajta őzfarok csirkelevesben – jót tesz a vesének; őrölt szarvasagancs vérkeringési zavarokra hideg lábúaknak; szárított gekkó asztma ellen, de afrodiziákumként is ajánlott – ebben az esetben célszerű egy hím és egy nőstény állatot egyszerre fogyasztani el; és végül ott van a multifunkcionális szárított tengeri csikó, mely a nyaki ciszták, a magas koleszterinszint és a vesebetegségek legjobb ellenszere – továbbá szükség esetén fokozza a férfiúi teljesítőképességet, ha ezek után még lehet. Én a magam részéről marhahúst rendeltem csalánnal. A barátom megkérdezte, össze tudnának-e ütni gyorsan valami finomat, mert nagyon éhes, csak néhány kikötése van az étellel kapcsolatban: ne éljen, ne legyen benne kutya és ne legyen védett. A pincér a fejét vakarva elgondolkodott, aztán felcsillant a szeme és elrohant a konyhába. Rövidesen visszatért egy nagy tál hasábburgonyával (french fries). Másnap nekivágtunk a városnak biciklivel. Először a 72 mártír mauzóleumát néztük meg a sárga virágok hegyén, mert egy prospektusban azt olvastam, hogy a szabadság és a demokrácia építészeti szimbólumainak kreatív fúziója: konkrétan a New York-i szabadság-szobor egy piramis tetején, két egyiptomi obeliszk, a Liberty Bell és a trianoni kastély. Nem akarok kekeckedni, hogy egyedül a szabadságszoborra jöttem volna rá magamtól, pedig már jártam itt-ott – mert az elv a fontos – hogy Kínában is látható a szabadság-szobor, és nemcsak a Tienanmen téri tüntetéseken, sőt egy piramis is, az egyiptomi nép szabadságszeretetének örökbecsű mementója. És Trianon. Két teherautó áll a téren kopaszra nyírt rabokkal, szemük lesütve, kezük hátrabilincselve. Szégyelljétek magatokat! – mondja a vezetőfülke tetején elhelyezett elmaradhatatlan megafon. Aztán a csengő női hang felsorolja bűneiket: sikkasztás, rablás, nemi erőszak, kábítószer-kereskedelem, gyilkosság, külföldiek ellen elkövetett bűncselekmények. A büntetés halál. Tiszteljük a törvényt! – fuvolázza a csengő hangú és továbbhajtanak. A nyilvános televíziós kivégzések már kimentek a divatból, mert nehéz jól vágni az anyagot, de a halálraítélteket még végig furikázzák a városon, hogy tanuljon belőle a nép, és ne csináljon butaságokat. Útban piac felé egy szűk sikátorban döglött patkányra hajtottam. A száradó ruhára koncentráltam, későn vettem észre – akkora volt, hogy már nem tudtam kikerülni, megdobott, majdnem a falnak repültem fejemen egy bizonytalan eredetű kínai fehérneművel. A patkányt ez teljességgel hidegen hagyta, feküdt tovább a fehér ruhák alatt következő áldozatára várva. Éktelen csiripelés, károgás és káromkodások. Ezerféle madár miniatűr ketrecekben, az egyik fülembe súgja: I love you. Nem tud levenni a lábamról. Tukán fiókák kapkodnak az ujjam után. Egy óriási kakadu szó szerint guggolni kényszerül, hogy elférjen a ketrecében. A madarakhoz sáskát is adnak, sáska minden méretben. Tikkadt sáskanyájak legelésznek plasztikban tarka gyíkok társaságában. A sáskákat kívánság szerint feldarabolják ollóval, ha a madár nem szeret vacakolni velük. Arrébb az egyik pulton ugráló halfejek és félhalak dobogó szívekkel. Haldokló állatot szívesebben vesznek, az élőt meg kell ölni, a döglött meg ki tudja mennyire friss, vagy hogy mitől döglött meg. Az egyik pulton tőrfarkú rák teteme. Tavasz van, telihold, ilyenkor párzanak a parton. Ezen a piacon lehet a hozzávalókat kapni az étlaphoz. Medvék, szarvasok, vaddisznók, majmok, mosómacik, hangyászok, óriásszalamandrák, óriásteknősök élő és halott kivitelben. Élő állat feliratú ládában hátára fordított teknősbéka, mint egy kollégiumi mosdókagyló tele mosatlannal. Ez a teknős már generációkkal ezelőtt kihalt. Macskák, kutyák és nyulak közös ketrecekben félig ájultan a hőségtől. A zöldségesnél lovagias felirat: Igazságosan kereskedjünk, a nőket és gyerekeket ne csapjunk be! A kétéltű szekciónál békákat árulnak. A fürgekezű eladó három másodperc alatt megnyúzza és kibelezi a békát. Ennek az egynek itt véletlenül a szeme is kijött, félredobja az asztalon, de a béka tovább kúszik és ugrál. Nincs bőre, nincs belseje, nincs szeme, de még mindig béka és ugrál az asztalon. Beleütközik egy sörösüvegbe, két kézzel átöleli és még mindig béka, tovább küzd, lökdösi az üveget előre, hátsó lábaival tempózik az asztalon. Nincs az a beteges fantázia, amelyik ilyet produkálni képes. Az eladó észre se veszi, újabb békákat pucol meg és vág a szatyorba, a vevő türelmetlen, látszik rajta, hogy él-hal a békacombért. A béka átkarolja az üveget, mint aki meg akarja húzni, közben huszárosan csapkodja a bokáját. Valahonnan egy közeli ablakból ismerős muzsika csendül fel, de lehet, hogy eddig is szólt, csak nem halottam, erre járja kétéltű vitustáncát a vak béka. Megnyúzott nyulak lógnak fejjel lefelé kilógó protézissel – mintha vigyorognának. Liszt magyar rapszódiája az éterben. A kantoniak ugyanis imádják Lisztet.E pilógus: Dalienben a Nanjin lou előtti villamos megállóban trópusi pillangó erőlködik a párás levegőben. Fekete-piros-fehér mintázata kifejezetten divatosnak hat, felkelti néhány nagy kalapú lédi érdeklődését. A pillangó kihasználva a kedvező termiket átsuhan a villamos áramszedői közt – a hölgyek felszisszennek. A pillangó hirtelen kedvezőtlen áramlatba kerül és majdnem a földhöz csapódik, de aztán újra a magasban, erőre kap, most már úgy tűnik semmi sem állíthatja meg. Kisebbfajta ováció a hölgyek részéről, már éppen elfordítaná a fejét mindenki megnyugodva, amikor a magasból lecsap egy galamb és valósággal kettészelve zsákmányát egy közeli ablakba hurcolja. Ő nem a békét hozta el nekünk. A hölgyek vigasztalatlanok. A megállóban álló kínai kuli arcán cinkos mosoly, nem a káröröm, hanem életvidámság, és talán humorérzék – számára ez cseppet sem szomorú. A galamb az áramlatok segítségével felemelkedik a felhőkarcolók magasságába, alatta a nyüzsgő tömeg, emeletes buszok és villamosok, Rolls-Royce-ok, öltönyös-nyakkendős menedzserek, háztartásbeliek, cipőpucolók, kurvák, golfozó playboy-ok, takarítónők, szobapincérek, pilóták – hány szívdobbanás még?"

Remélem sikerült a röhögéstől könnyeket varázsolni a szemedbe. Már én is sírva vigadok lassan.