Korán reggel ébredtem összetörve, nyúzottan, fáradtan és éhesen. Megbeszéltük Steven-el, hogy 9.00h-kor találkozunk az étteremben egy közös reggelire. A tegnapi közös vacsorából tanulva, tudtam, hogy ez is valami össznépi disznólkodás lesz. Mint kiderült, nagyot nem tévedtem. Leültünk egy kerek asztalhoz és rendeltünk, illetve nekem rendeltek. Kérdezték, hogy mit ennék szívesen. Bá
tran rávágtam, hogy kávét tejjel, és valami friss süteményt hozzá. Ok! Rendben, hozza a pincér. Meg is érkezett sorra a különböző étkekkel, amiket a forgó színpad szerű korongra helyezett egyenként a pincérnek még a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető helyi félnótás. Volt itt valami piros szószban sült csirkeláb, havas tésztába göngyölt füstölt hús, medúza hússal töltve, és rizs-leves. Közben kaptam 1/2 liter cukrozott tejet, amihez kávé nem járt. Kérdezték, hogy ez jó lesz-e? Mondtam persze! Beleittam a tejbe és kiderült, hogy inkább joghurt ez a cucc. Mivel a többi kaján látszott, hogy sokkal szarabb állagú volt, jó nagyokat kortyoltam bele, hogy mások is lássák élvezem a közös murit. Ez itt nagyon fontos dolog. Nem lehet ezt ellógni, vagy csak úgy slendrián módon, félvállról venni. De azért a körmös csirkeláb egy kicsit durva volt. Több alkalommal köszörültem a torkom, miközben a vékony újjakról próbáltam a húst leszopogatni. Aztán ünnepélyesen asztalt bontottunk, és elindultam Johnie-val megnézni két bevásárló központot, amiben csak és kizárólag csillárok, falikarok, asztali lámpák, állólámpák vannak kiállítva, roppant igényes környezetben bemutatva. Az első az egy 5 emelet magas (mint 2x a WestEnd City Center) épület, látványliftekkel és nagyon-nagyon igényes bemutató üzletekkel. Kár, hogy én most nem ezekért a termékekért jöttem, de Johnie meg volt halva a 20m átmérőjű, 1 tonnás csillárokért. „Udzse milyen gyonyorúú?” Az bizony! Csak még nem született meg Európában azaz ember, aki ezért pénzt adna. Nem az ára miatt (250-300.000 Ft), inkább azért, mert ehhez egy Bazilika méretű nappali kell, ami viszonylag kevés embernek adatik meg. Folyton azt emlegette, hogy ha ez valakinek megtetszik, akkor nem fogja az árat figyelni. Kell neki és kész! Erre én próbáltam érvelni, hogy ebből évente maximum 1db-ot fogunk eladni, ha szerencsénk lesz. Látszólag megértette. Aztán a következő üzletnél jött elölről a történettel. A harmadik emeleten már egy kicsit unalmasnak tűnt a dolog, mert kifogytam az érvelésből. 4 óra monoton séta és nézelődés után átmentünk egy kisebb, de ugyan ilyen összetételű bevásárló központba. Ez a töredéke volt az előzőnek. Összesen 2 emeleten és 2 szárnyban. Az egyik információs pultnál elvettem egy prospektust, és látva az áruház paramétereit egy kicsit elcsodálkoztam. 510.000 m2 alapterületen csak és kizárólag lámpatestek. Variációk egy témára, ahogy egy tanult magyar mondaná. Ezzel egy kicsit hamarabb végeztünk, 3 órát vett igénybe a séta. Olyan design lámpatesteket és csillárokat láttunk, amitől eláll az ember lélegzete. Sajnos ezek nem az én profilom. Első körben nem ezekkel kell kezdeni, amit sikerült is megértetnem a Johnie-val. Visszamentünk a szállodába, illetve vissza akartunk menni, de ez elsőre, és segítség nélkül nem sikerült. Johnie azt sem tudta, hogy merre van arccal előre, amikor a félhomályból kiléptünk a tűző napra. Nem sikerült magát 15 perc alatt sem újra indítania, ezért az egyik lábatlankodó hordártól kért segítséget. Emberünk egy magas felhőkarcoló tetejére mutatott, és azt mondta, hogy annak a háta mögött megtaláljuk a szállodánkat. A magas épület nem tűnt valami távolinak, de a látszat csalt. Sajgó, érzéketlen lábbal és duzzadt térdekkel megérkeztünk a szállodába. Alig tettük be a lábunkat, elénk surrant Steven a maga köpcösen áramvonalas alakjával, és közölte, hogy menjünk vacsorázni. Jó ötletnek tűnt, mert az éhségen kívül, nagyon szomjasak is voltunk. Egy fiatal pincérlány elkísért minket egy hátsó különterembe, bár ne tette volna, így utólag megjegyezve. A rövid séta egy őőőőő, hogy is írjam le, hogy megértsed! Egy olyan helységen vezetett keresztül, amiben az orrukba akasztott karikán fellógatott nyers kismalacok lógtak sorban, és hatalmas akváriumban különböző herkentyűk úszkáltak. Talán valami alapanyag raktárnak, vagy kisebb állatkertnek lehetne nevezni, de abból is akkora, ami egy hatalmas szállodához illik. Csak, hogy éreztessem a méreteket, én a 4126-os szobában csövezek. Beléptünk a külön terembe, ahol teljesen váratlanul egy nagy kerek asztal árválkodott, körülötte székekkel. Nem volt különösebb rend vagy tisztaság. A sarokban egy termetes ázsiai csótány volt a falhoz passzírozva, és ezzel is jelezve, hogy ezt bizony csak kivételes alkalmakkor nyitják meg a „nagyközönség előtt”. Néhány másodperc alatt, biztos az ételszagra gyűlve, kis csapatunk hirtelen a duplájára duzzadt. Jöttek az asztalhoz minden féle arcok, emberek. De erről inkább egy kicsit később mesélek, mert ez bizony megér egy misét, ahogy felénk szokták mondani. Az ételek tálalása előtt megkérdezték, hogy mit ennék szívesen? Ismételten határozottan rávágtam, hogy csirkét. De már voltam annyira rafinált, hogy rákérdezzek? És van? A pincérruhába öltöztetett kínai kislány egy kicsit zokon vette e kérdésemet, mert flegmán visszabökte, hogy „Természetesen”. Bár ne tette volna. Jöttek is az ételek sorban. Csirke láb főzve (ezen már meg sem lepődtem..), rák, halfej sütve és pirított rizs kagylóba töltve, vagy mi. Felszolgáltak az ebédhez helyi sört a CINTAOU-t. Ez nagyon ütős egy ital. Van vagy 3,5% alkohol tartalma. Gondoltam ezzel messzire nem megyünk, de végül is szomjas vagyok, nem részeg akarok lenni. Ittunk 2-3 pohárral, amikor meghozták a nekem készített ételt. A csirkét! Látszólag egy szarul szervírozott grill csirkének nézett ki, amiről elfelejtették levágni a fejét. Aztán kiderült, hogy ez ennél azért egy kicsit bonyolultabb étel. A specialitás benne, hogy kézzel tépett csirkének hívják a drágát. Viccesen megkérdeztem, hogy amikor megsült akkor tépték szét, vagy még élő áll
apotában….. Zavart csend! Steven csak annyit mondott: Nézzed meg a fejét. A csőre még nyitva volt, amikor széttépték és csak ezután forrázták le…. Minek jártatom a számat! Hát nem mindegy nekem, hogy mikor tért ez a szerencsétlen állat az örök vadászmezőkre? Most legalább már ezt sem eszem akkora étvággyal. Látták rajtam, hogy a szám szélén megjelent egy csöppnyi szánalom, és hidd el nem a csirkét sajnáltam, hozzátettek: „a szakács viselet kesztyűt, mert itt ez már kötelező..!” Kösz szépen! A többi kaja teljesen snassz volt, a csirkéhez mérten. A nagy „zabálás” közepette megérkezett az aktuális késő vendég is. Ne ez a fószer, nem volt akármi. Szegény annyira rút volt, hogy még a tépett csirke is összerándult, amikor belépett az ajtón. Emberünk jó 2 fejjel magasabb volt az átlagnál. Szóval nehéz letett neki vegyülnie a tömegben, és ezzel sokat rontott az amúgy sem egyszerű helyzetén. Fejét a szokásos fekete sörény borította, de ez alatt már semmi sem volt a megszokott. Az arc szerkezete lefelé egy előember homlokával indult, amit egy jól irányzott lapáttal egy kicsit megigazítottak. A szemei ennek hatására eléggé mélyen, a tarkójába voltak ágyazódva. Vastag szemöldöke jól kiemelte szikrázó tekintetét a messzi távolból. Orra sem marad ki a dekorációból. Ezt egy határozott mozdulattal 45°-os szögben betolták vagy 4-5 centit a homloka alá, és így cserébe, ülő helyzetében egész a torok mandulájáig belátni az emberünknek. De ez nem volt elég! Sújtotta az élet Őt eléggé, mert volt neki egy heveny alkohol allergiája is, a véleményem szerint. Iszogatás közben vettem észre rajta, hogy az alkohol (a 3,5%-os sör hatására) fogyasztása közben egyre nagyobb piros foltok jelennek meg a kezén, nyakán, mellkasán. Emberünk ezzel mit sem törődött, mert a 2. pohár után csak róla szólt a történet. Olyan ember volt szegény, aki az összes poénját minimum 2-3-szor mesélte el egymás után, és hatalmasakat nyerített rajta. Így alakult, hogy eljutottunk a 8-10. pohárig, amikor arra lettem figyelmes, hogy a piros foltok megduzzadtak és pikkelyesednek. Elég drámai volt a hatás, mert szegény pára viszketett is rendesen. Vakarózott jobbról-balra, dörgölőzött a székhez csak, hogy enyhítse a kínját. Nem nagyon jött neki ez össze. A Kínaiak tömegben tök egyformák. Mint két tojás. Sablon alapján készült az összes. Elhatároztam, hogy valahogy azért csak megkülönböztetem őket egymástól Ezért elneveztem a disznófejű barátunkat Tetvesnek. Ez, ez olyan Rejtő Jenős karakterhez illő név! Szegény kiérdemelte magának.
Lassan vége lett az esti etetésnek, és mindenki elköszönt egymástól. Én egy hatalmas sétával, és egy igazi keresztapaként elbicegtem a szobámba, mert reggel ismét találkozónk lesz a reggelinél.
tran rávágtam, hogy kávét tejjel, és valami friss süteményt hozzá. Ok! Rendben, hozza a pincér. Meg is érkezett sorra a különböző étkekkel, amiket a forgó színpad szerű korongra helyezett egyenként a pincérnek még a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető helyi félnótás. Volt itt valami piros szószban sült csirkeláb, havas tésztába göngyölt füstölt hús, medúza hússal töltve, és rizs-leves. Közben kaptam 1/2 liter cukrozott tejet, amihez kávé nem járt. Kérdezték, hogy ez jó lesz-e? Mondtam persze! Beleittam a tejbe és kiderült, hogy inkább joghurt ez a cucc. Mivel a többi kaján látszott, hogy sokkal szarabb állagú volt, jó nagyokat kortyoltam bele, hogy mások is lássák élvezem a közös murit. Ez itt nagyon fontos dolog. Nem lehet ezt ellógni, vagy csak úgy slendrián módon, félvállról venni. De azért a körmös csirkeláb egy kicsit durva volt. Több alkalommal köszörültem a torkom, miközben a vékony újjakról próbáltam a húst leszopogatni. Aztán ünnepélyesen asztalt bontottunk, és elindultam Johnie-val megnézni két bevásárló központot, amiben csak és kizárólag csillárok, falikarok, asztali lámpák, állólámpák vannak kiállítva, roppant igényes környezetben bemutatva. Az első az egy 5 emelet magas (mint 2x a WestEnd City Center) épület, látványliftekkel és nagyon-nagyon igényes bemutató üzletekkel. Kár, hogy én most nem ezekért a termékekért jöttem, de Johnie meg volt halva a 20m átmérőjű, 1 tonnás csillárokért. „Udzse milyen gyonyorúú?” Az bizony! Csak még nem született meg Európában azaz ember, aki ezért pénzt adna. Nem az ára miatt (250-300.000 Ft), inkább azért, mert ehhez egy Bazilika méretű nappali kell, ami viszonylag kevés embernek adatik meg. Folyton azt emlegette, hogy ha ez valakinek megtetszik, akkor nem fogja az árat figyelni. Kell neki és kész! Erre én próbáltam érvelni, hogy ebből évente maximum 1db-ot fogunk eladni, ha szerencsénk lesz. Látszólag megértette. Aztán a következő üzletnél jött elölről a történettel. A harmadik emeleten már egy kicsit unalmasnak tűnt a dolog, mert kifogytam az érvelésből. 4 óra monoton séta és nézelődés után átmentünk egy kisebb, de ugyan ilyen összetételű bevásárló központba. Ez a töredéke volt az előzőnek. Összesen 2 emeleten és 2 szárnyban. Az egyik információs pultnál elvettem egy prospektust, és látva az áruház paramétereit egy kicsit elcsodálkoztam. 510.000 m2 alapterületen csak és kizárólag lámpatestek. Variációk egy témára, ahogy egy tanult magyar mondaná. Ezzel egy kicsit hamarabb végeztünk, 3 órát vett igénybe a séta. Olyan design lámpatesteket és csillárokat láttunk, amitől eláll az ember lélegzete. Sajnos ezek nem az én profilom. Első körben nem ezekkel kell kezdeni, amit sikerült is megértetnem a Johnie-val. Visszamentünk a szállodába, illetve vissza akartunk menni, de ez elsőre, és segítség nélkül nem sikerült. Johnie azt sem tudta, hogy merre van arccal előre, amikor a félhomályból kiléptünk a tűző napra. Nem sikerült magát 15 perc alatt sem újra indítania, ezért az egyik lábatlankodó hordártól kért segítséget. Emberünk egy magas felhőkarcoló tetejére mutatott, és azt mondta, hogy annak a háta mögött megtaláljuk a szállodánkat. A magas épület nem tűnt valami távolinak, de a látszat csalt. Sajgó, érzéketlen lábbal és duzzadt térdekkel megérkeztünk a szállodába. Alig tettük be a lábunkat, elénk surrant Steven a maga köpcösen áramvonalas alakjával, és közölte, hogy menjünk vacsorázni. Jó ötletnek tűnt, mert az éhségen kívül, nagyon szomjasak is voltunk. Egy fiatal pincérlány elkísért minket egy hátsó különterembe, bár ne tette volna, így utólag megjegyezve. A rövid séta egy őőőőő, hogy is írjam le, hogy megértsed! Egy olyan helységen vezetett keresztül, amiben az orrukba akasztott karikán fellógatott nyers kismalacok lógtak sorban, és hatalmas akváriumban különböző herkentyűk úszkáltak. Talán valami alapanyag raktárnak, vagy kisebb állatkertnek lehetne nevezni, de abból is akkora, ami egy hatalmas szállodához illik. Csak, hogy éreztessem a méreteket, én a 4126-os szobában csövezek. Beléptünk a külön terembe, ahol teljesen váratlanul egy nagy kerek asztal árválkodott, körülötte székekkel. Nem volt különösebb rend vagy tisztaság. A sarokban egy termetes ázsiai csótány volt a falhoz passzírozva, és ezzel is jelezve, hogy ezt bizony csak kivételes alkalmakkor nyitják meg a „nagyközönség előtt”. Néhány másodperc alatt, biztos az ételszagra gyűlve, kis csapatunk hirtelen a duplájára duzzadt. Jöttek az asztalhoz minden féle arcok, emberek. De erről inkább egy kicsit később mesélek, mert ez bizony megér egy misét, ahogy felénk szokták mondani. Az ételek tálalása előtt megkérdezték, hogy mit ennék szívesen? Ismételten határozottan rávágtam, hogy csirkét. De már voltam annyira rafinált, hogy rákérdezzek? És van? A pincérruhába öltöztetett kínai kislány egy kicsit zokon vette e kérdésemet, mert flegmán visszabökte, hogy „Természetesen”. Bár ne tette volna. Jöttek is az ételek sorban. Csirke láb főzve (ezen már meg sem lepődtem..), rák, halfej sütve és pirított rizs kagylóba töltve, vagy mi. Felszolgáltak az ebédhez helyi sört a CINTAOU-t. Ez nagyon ütős egy ital. Van vagy 3,5% alkohol tartalma. Gondoltam ezzel messzire nem megyünk, de végül is szomjas vagyok, nem részeg akarok lenni. Ittunk 2-3 pohárral, amikor meghozták a nekem készített ételt. A csirkét! Látszólag egy szarul szervírozott grill csirkének nézett ki, amiről elfelejtették levágni a fejét. Aztán kiderült, hogy ez ennél azért egy kicsit bonyolultabb étel. A specialitás benne, hogy kézzel tépett csirkének hívják a drágát. Viccesen megkérdeztem, hogy amikor megsült akkor tépték szét, vagy még élő áll
apotában….. Zavart csend! Steven csak annyit mondott: Nézzed meg a fejét. A csőre még nyitva volt, amikor széttépték és csak ezután forrázták le…. Minek jártatom a számat! Hát nem mindegy nekem, hogy mikor tért ez a szerencsétlen állat az örök vadászmezőkre? Most legalább már ezt sem eszem akkora étvággyal. Látták rajtam, hogy a szám szélén megjelent egy csöppnyi szánalom, és hidd el nem a csirkét sajnáltam, hozzátettek: „a szakács viselet kesztyűt, mert itt ez már kötelező..!” Kösz szépen! A többi kaja teljesen snassz volt, a csirkéhez mérten. A nagy „zabálás” közepette megérkezett az aktuális késő vendég is. Ne ez a fószer, nem volt akármi. Szegény annyira rút volt, hogy még a tépett csirke is összerándult, amikor belépett az ajtón. Emberünk jó 2 fejjel magasabb volt az átlagnál. Szóval nehéz letett neki vegyülnie a tömegben, és ezzel sokat rontott az amúgy sem egyszerű helyzetén. Fejét a szokásos fekete sörény borította, de ez alatt már semmi sem volt a megszokott. Az arc szerkezete lefelé egy előember homlokával indult, amit egy jól irányzott lapáttal egy kicsit megigazítottak. A szemei ennek hatására eléggé mélyen, a tarkójába voltak ágyazódva. Vastag szemöldöke jól kiemelte szikrázó tekintetét a messzi távolból. Orra sem marad ki a dekorációból. Ezt egy határozott mozdulattal 45°-os szögben betolták vagy 4-5 centit a homloka alá, és így cserébe, ülő helyzetében egész a torok mandulájáig belátni az emberünknek. De ez nem volt elég! Sújtotta az élet Őt eléggé, mert volt neki egy heveny alkohol allergiája is, a véleményem szerint. Iszogatás közben vettem észre rajta, hogy az alkohol (a 3,5%-os sör hatására) fogyasztása közben egyre nagyobb piros foltok jelennek meg a kezén, nyakán, mellkasán. Emberünk ezzel mit sem törődött, mert a 2. pohár után csak róla szólt a történet. Olyan ember volt szegény, aki az összes poénját minimum 2-3-szor mesélte el egymás után, és hatalmasakat nyerített rajta. Így alakult, hogy eljutottunk a 8-10. pohárig, amikor arra lettem figyelmes, hogy a piros foltok megduzzadtak és pikkelyesednek. Elég drámai volt a hatás, mert szegény pára viszketett is rendesen. Vakarózott jobbról-balra, dörgölőzött a székhez csak, hogy enyhítse a kínját. Nem nagyon jött neki ez össze. A Kínaiak tömegben tök egyformák. Mint két tojás. Sablon alapján készült az összes. Elhatároztam, hogy valahogy azért csak megkülönböztetem őket egymástól Ezért elneveztem a disznófejű barátunkat Tetvesnek. Ez, ez olyan Rejtő Jenős karakterhez illő név! Szegény kiérdemelte magának.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése