Kanári fütty….

Hát eljött a nap. Indulok Kínába. Kiscsaládomat beültetem az autóba és irány Ferihegy. Próbálok útközben Bencével viccelődni, kipuhatolni, hogy mennyire viseli vagy viselte meg, hogy Apa ma elrepül. Szemmel láthatóan élvezi a dolgot, megint megy repülőket nézegetni. Ezt annyira nem bánja. Mi annál inkább. Érdeklődve figyelte ahogy a csomagom eltűnik a süllyesztőben. A beszálló kártyát megkaptam, már csak a hátizsákom lóg a vállamon, amiben az összes tudásomat cipelem. Igyekeztem gyors búcsút venni az útlevél vizsgálat előtt, de ez nem úgy jött össze ahogy elképzeltem. Mindketten elkeskenyedtünk, mint vékony vaj, a túl vastag kenyéren! Rajtunk jobban látszódott a búcsúzkodás terhe, mint Bencén. Stramm gyerek! Vámvizsgálat, csomag ellenőrzés és már benn is voltam a transzfer váróban. Megkerestem a beszállókapumat és akkor döbbentem ré, hogy ez nem lesz egy egyszerű utazás. A székek és padok között vagy 60 Kínai kisgyerek üldögélt a földön, kis csoportokban valamit játszottak, vagy énekeltek, de olyan is akadt, aki olvasott. Megrémített a gondolat, hogy ezek a srácok, a 9 órás úton unalmukban elkezdenek fogócskázni a gépen, akkor gondban lesz itt mindenki. De szerencsére nem így történt. Az út alatt alig lehetett a hangjukat hallani, roppant fegyelmezetten és csendben viselték a megpróbáltatásokat. Az út maga hosszú és unalmas volt. Pont olyan amilyenre számítottam. De azért volt benne kedves és váratlan fordulat is. Szó szerint kell érteni, ugyanis 14 óra 15 perckor éles jobb fordulót vett az emelkedő gép, és ahogy kitekintek az ablakon, pont Csomád felett voltunk. Tisztán és jól kivehetőek voltak a házak, udvarok. Még az autónkat is láttam a garázs előtt parkolni. Ennek nagyon örültem. Titkon abban bíztam, hogy Bence, ahogy szokott mostanában, integet a gépnek. Mint ahogy azt később megtudtam, úgy is tett.

Maga a repülő út zökkenőmentes volt. A kapitány, ahogy jelezte közvetlen a felszállás után, nem számít különösebb eseményre, a légtér csendes. Elindult a fejemben egy kósza gondolat: Mégis milyen „eseményre” kellene számítani 10.000 m magasan, mondjuk a Himalája felett? A kapitány még nem tudja, de én már igen. Hajnali 2-3 óra lehetett, amikor furcsa zajra ébredtem. Kinyitottam a szememet, kinéztem a gép szűk lőrés szerű ablakán, és a hajnali pirkadatban látni lehetett, ahogy az egyre erősödő nap, utat tőr magának a csípős éjszakába. Az előttem ülő szék háttámlájába épített kijelzőt figyelem. Repülési magasságunk 33.000 láb (10.000m), a kinti hőmérséklet -53C. Elég fickós idő lehet odakint, gondoltam magamban, amikor ismételten a furcsa zajra lettem figyelmes. De erre más mások is felfigyeltek, mert az egyik szomszédos sorból felállt egy apró termetű Kínai. Oda jött a fejem felett található kézipoggyász tároló rekeszhez és megpróbálta kinyitni annak fedelét. Mivel szerencsétlen nem érte fel, óvatos mozdulattal felállt az ülés szélére, hogy ezzel is értékes centimétereket nyerjen, és kinyitotta az ajtót. Tisztán lehetett hallani, ahogy harsány madárdallamok hasítanak az alvó gép belsejébe. Arra gondoltam, hogy biztos ez valami igazi gagyi Kínai kulcstartó, vagy valami gyerekjáték lesz. Tévedtem. Meglepő módon bátor Kínai barátunk 2 dobozt (olyat, amilyenekben az A4-es fénymásoló papírok vannak) vett le. Mindnek az oldala, teteje módszeresen lyukasztgatva volt, olyan szellőző nyílás félék. Ahogy emelte le a sorok közé, erőre vagy inkább levegőhöz jutottak a madarak, mert jól hallható jelét adták annak, hogy még életben vannak. Véleményem szerint dobozonként 20-30 kanári lehetett benne. Így esett, hogy hajnalban kanári madár füttyre ébredtem. Ennél szokatlanabb esemény ne zavarja az utamat! A hosszú repülés után landoltunk Pekingben. Percre pontosan érkeztünk. Kíváncsisággal töltött el, hogy vajon a reptér maga belülről, mennyire lesz olyan, amilyennek elképzeltem. Erre nem kellet sokat várnom. Hamar vettem minden akadályt, és már a csomagomért álltam sorban. Jöttek is rendesen a bőröndök. Feketék, fehérek és tarkák! De csak az egyiken fityegett sárga kendő a fogantyújára kötve. Az enyémen. Megragadtam és slisszoltam kifelé. A tájékoztatás szerint valaki(k) várnak majd valahol, és engem visznek valahova. Egy kicsit pontatlannak éreztem a szervezés ezen részét, de kellemesen kellett csalódnom. Kimegyek a folyosóra és senki. Nincs ott senki, aki egy nyomorult táblát tartott volna a kezében. Mr. Bartal, vagy valami…felirattal. Végigsétálok a korlát előtt, de amire a végére érek, odalép mellém két srác és kérdezik, hogy én vagyok-e én? Mondtam, hogy igen, és ezzel új barátokat szereztem. A két gardedámomat Ivánnak és Sűsü-nek hívják. A nevek megtévesztőek, nem azok, aminek elsőre tűnek. Iván nevével ellentétben nem orosz, Ő magyar. Most (a repülőgépen ülve Peking felé) tudta meg, hogy a Corvinus egyetemen megpályázott ösztöndíját megnyerte, és 12+1 hónapig marad Kínában. De ahogy később kiderült, nem lehetett ez olyan véletlen, hisz a papája Kínában is VALAKINEK számít. Az egyetemen a Keleti-nyelvek tagozatára jár és ezen keresztül kapott 1 éves nyelvtanulási ösztöndíjat. Sűsü, nevével ellentétben nem egy sárkány, vackorral a kezében! Ő egy Kínai, velem egyidős srác, aki 13 évet élt Magyarországon, és fél éve települt haza. Jól beszéli a nyelvünket. Tudását a budapesti 4 sárkány piacon szedte össze. Mit ne mondjak, ha én csak fele annyira tudnék kínaiul, ahogy ő magyarul beszél, akkor semmi gondom nem lenne az úton. Szépen, érthetően és választékosan beszéli a Magyar nyelvet. Szóval mi így hárman bevetettük magunkat Peking sűrűjébe. Autóval mentünk, ami bátor vállalkozás. A közlekedési morál, finoman fogalmazva is katasztrofális. Nincsenek szabályok vagy egyetemleges jelzések. Az index-eket alig-alig használja valaki. Helyette a duda minden problémát megold. A zebrán még zöld jelzésnél sincs elsőbbsége a gyalogosnak, itt az „erősebb kutya baszik” elvén működik a dolog! Baleset állítólag nagyon ritkán van, de ha mégis, akkor 8-10 hulla az garantált alkalmanként. Ebben egy pillanatra sem kételkedem. Tehát vigyáznak, ahogy lehet. De ugye az itteni nagy számok miatt ez nem sikerülhet mindenkinek.

A nap hátralévő része hamar elment. Egy gyors zuhany a pekingi Ibis hotelben, reggeli és irány a Magyar Nagykövetség. Ivánnak le kellett jelentkeznie. Tudatlan halandóként megkérdeztem, hogy ez egy kötelező dolog ilyen esetben? Nem, a father kérte, hogy jelentkezzek be a barátainknál, mert ez már régi szokás nálunk, hogy első utunk ide vezet, a barátokhoz. Hmmm???? Nem mondtam semmit. Iván hozzátette, hogy a nemrég vásárolt NOKIA N97 Mini (2.500 jüan, kb. 65.000 Ft és a SONY notebook, ami 3.500 jüan kb. 95.000 Ft) mellé kell vennie egy órát is, mert este sörözni kell mennie a konzullal, és nincs órája, ami a helyi időt mutatja. Pénz van, ész nincs, gondoltam magamban! Iván a nap hátralévő részében minden percben rácáfolt az első negatív megnyilvánulására. Jó fej volt végig! De visszatérve a vásárlásra szerény számításom szerint mindent pont az 1/3-áért vásárolt (Sűsü fizette neki), mint a hazai ára lett volna. Szóval ezzel le is zártuk az ösztöndíj témát, mert láttam, hogy ez nagyon izzadság szagú, és beltenyészetnek tűnik. De hát nem kell ezen meglepődni, mert Magyarországon élünk, vagy hol a fenében…? Eljött az ideje, hogy kimenjek a reptérre, mert Peking csak egy átmeneti állomásom, innen le kell jutnom bélre Guongzauo-ba. Következő 4 órás repülés alvással, evéssel, alvással telt. A reptéren ismét minden simán zajlott. Nagyon előzékenyek (úgy tolakszanak mint a barmok, a vágóhídon) és kedvesek voltak (senkin egy árva mosoly) velem. Hamar a hátam mögött hagytam a közömbös közeget, és ismét a poggyászomra vártam. Jött is a sárga masnis csomag, amit erősen megragadtam, és célba vettem a kijáratot, de előtte a vámvizsgálatnál egy fokozattal feljebb kapcsoltam, gondoltam csak nem ugrik elém valami öngyilkos vámos. Ismét a pislogó, fekete egyen frizurát viselő Kínai barátimat vizslatom, hátha valaki a kezében tart egy Mr. Bartal…. Vagy valami hasonló táblát. Az egyszerűség kedvéért, most ez valakinek az eszébe jutott. Örültem neki, de akkor nem tudtam, hogy egymás között ez lesz az első és utolsó bárminemű kommunikáció. Sehogy nem beszélt sem angolul, sem magyarul. A közel 1,5 órás út alatt amíg a szállodába értünk, kiderült, hogy Kínaiul sem. A sofőr és az elmebajnok kísérőm alig váltottak szót egymással. A kezembe nyomtak egy telefont, amibe egy ismeretlen hang szólalt meg magyarul, de erős kínai akcentussal. „Sszíía! Johhnie vagyok. Gyere velünk vacsora.” Jó lesz így! Gondoltam magamban, hogy az összes Rejtő Jenő karakter felvonultatja magát.

Emlékeztetőül: „Krokodil gyilkol, de nem elég alaposan. Hanyagsága nemzetközi konfliktust eredményez. Kölyök úgy megrémül, hogy azt sem tudja, fiú-e vagy lány. Pedig jó lenne, ha legalább ő tudná! Piszkos Frednek rossz a lapjárása – a vesztes az angol admiralitás. A Balmoral cirkáló legény­ségének iszonyú tragédiája: gránát csap a söröshordóba... Rozsdás, Bunkó, Főorvos Úr, Kölyök, Piszkos Fred és a többiek...

Annyira fáradt voltam, hogy a nagy sztorizásba, az indulást követő 5. percben már bólintottam is. Arra ébredtem, hogy megérkezünk a hotelparkolójába. Itt nagy örömködés vette kezdetét. Mindenki örült mindenkinek és hangosan mondogatták: Nyííhaá, Nyííhaá. Akkor ez egy egészséges nyerítésnek tűnt, de ma már tudom, hogy csak egy szimpla Sziával köszöntötték egymást. Biztos éhes vagyok, mondták és már tuszkoltak is be egy étterembe. Több szempontból is kényelmetlenül éreztem magam. Először is a Pekingben elfogyasztott félig nyers marha száj, egy kicsit elrontotta a gyomromat, másodsorban ahogy beléptem az étterembe láttam, hogy hatalmas edényekben és tároló alkalmatosságokban mik várják a nap fénypontját, a tálalást. Az egyszerűbbek között kagyló, rák, hal szerepelt. Ami egy kicsit szokatlan volt az a nyers, hámozott és jégkockákon pihenő cápa uszonyok választékos mennyisége. De ide sorolom a ráját, vagy azt az angolna szerű valamit, aminek a szájára egy háló volt szájkosár gyanánt applikálva. A harmadik kategória volt a non plus ultra! Valami apró termetű 4 lábú, szőr nélküli izé. A madár formára emlékeztető, félbevágott tetem. És talán a legdurvább a hátára fordított teknősbéka volt, aminek úgy tűnt hamarosan jelenése van Szent Péternél. Bevezettek az asztalokhoz és igazából itt már mindegy volt nekem. Egy akkora étterem volt, mint a Duna-kapu tér, csak 5 csillagos kivitelben és az egyik oldalán egy hatalmas bársony függönnyel elválasztott színpad. Koszosan, büdösen egyedüli európai emberként, aki 20 centivel magasabb még a létrán álló kínainál is, feltűnés nélkül helyet foglaltam. Együnk. Mint tehetek, beleegyeztem. Hiba volt! Kínai hagyomány és kultúra szerint, mindenki egy kerek asztalhoz öl enni (társadalmi életet élni), és a forgó korongra az asztal közepén felkerülnek az ételek. Innen szed mindenki, amit akar, vagy etetnek vele. Jöttek is sorra a szuper fogások. Előételnek körmös csirke-láb valami piros szószba mártva. Aztán sima apró rák nyersen, hozzá forró víz. Szerencsére ezek legalább már nem éltek. Darált hal, valami zöld levélbe csomagolva. Gondoltam ennél rosszabb már nem lehet. Tévedtem. Jött az én külön kérésem. A csirke! Egy feltűnően hosszú nyakú madár félbevágva, és a gúnár szerű nyaka, kifinomult enteriőrrel megspékelve, egy díszesen faragott paradicsomra visszahajtva. Igazából egy dolog tette be a kaput aznapra: a tekergő nyakon ott volt a madár feje, és csőre az utolsó pillanatban még sikoltásra nyílt, de elvették tőle a szereplés lehetőségét, belefojtották a hangot a madárba. Szóval egy döglött madár feküdt a tányéromon megfelezve. Sűrű bocsánatkéréssel, és elnézések közepette tájékoztattak, hogy csirke nincs, de kerestek a konyhába nekem valami hasonlót!

Jól belakmároztam…….

Másfél nap után elmentem aludni.