Az Ópium…..

A szokásos cirkusz. Közös reggeli a megbeszélt időpontban. Én ott voltam, de a többiek nem. Mindenki elaludt. Mint kiderült a Tetves annyira felöntött a garatra az előző éjszaka, hogy nem merte senki egyedül hagyni az étteremben. Megivott vagy 4-5 üveg sört, és taj részegen szórakoztatta a maradék társaságot. Így a csapat szolidális része alig aludt valamit. Nagyon nem bántam, hogy elmarad a közös moslékolást, de a gyomrom jelezte, hogy ki kéne valamivel szolgálni. Amíg várakoztam, múlattam az időt jobb híján csak fel alá járkáltam az étkező előtt és próbáltam leselkedni, hátha bent vannak a többiek és milyen ciki, hogy nem találom őket. Nyilván ekkor még nem tudtam, hogy a szobájukban nyögnek. Ahogy ott jövök-megyek, fel s le, mint egy igazi idióta, észreveszem, hogy egy kínai szakács tanuló, vagy miféle kósza lehetett szegény, tol felém szépen lassan egy nyikorgó kerekes kiskocsit. Nem sietett, látszott rajta, hogy ideje van bőven, mert az étkező előtt a 200m-t jó 5 perc alatt tette meg. Amikor közelebb ért, akkor vettem észre, hogy a kézikocsi púposra van rakva kismalacokkal. A malacok szépen kizsigerelve, lemosva, ugyan nem vigyorogva, de ott feküdtek egymás hegyén hátán, legalább ötvenen. Annak egyértelmű jelét, hogy nincs már bennük élet nem csak abból lehetett kivenni, hogy eszük ágában sincs szétrebbenni, sokkal láthatóbb volt az a vastag vérnyom amit módszeresen, egyenes csíkban húztak maguk után az étkező előtt, a reggeliző szálloda vendégek szeme láttára. Gyorsan tetem egy közvélemény kutatást, végignéztem az emberek tekintetét. Meg kellett állapítanom, hogy csak én pörögtem fel az események láttán,mást a dolog annyira nem izgatott fel. Szomorúan nyugtáztam, hogy „na jó! Itt ez is normális.” Csalódottságom miatt, vagy inkább a döbbenettől amit a közöny ébresztett bennem, befordultam a tegnapi terembe ahol azok a bizonyos akváriumok voltak. Mivel volt időm jobban szemügyre vettem a bennük vergődő, vagy ép a halálsorra váró alapanyag felhozatalt. A villám leltár a következő: Ormányos teknős, Pöttyös rája, Homár, Kagyló, Tengeri pók, Kígyó, Lazac, Languszta, Harcsa és egy kalitkának túlméretezett ketrecben madarak. Amikor megfordultam láttam, hogy a szomszédos teremben pont nyársa húzzák a malacokat. A malac a földön, és felülről próbálják a száján keresztül a bambusz rudat valahogy a testén átjuttatni.

Megtaláltak. A reggeli elmarad, helyette eszünk valahol ebédet, mert menni kell, várnak minket. Irány a megbeszélt találkozó három, különböző gyárba. Bepattant az ötfős különítmény az autóba és irány. Mentünk, csak mentünk és nem győztem pislogni. Itt hosszú 50-100 kilométeren keresztül, az út mindkét oldalán csak lámpabolt, mintaterem, alkatrész üzlet, lámpabolt stb. Itt tényleg minden csak a lámpáról szól. Itt a közel 2 millió ember csak ebből él. Megérkeztünk 1,5 óra autózás után egy kisebb méretű gyárba. Erről, illetve a tulajdonosáról annyit kell tudni, hogy 13-14 évesen megunta az iskolát és úgy döntött, hogy elkezd ezelőtt 10 évvel lámpákat gyártani. Rossz arcú és sanda tekintetű volt, maguk a Kínai kísérőim is megjegyezték, hogy nem egy bizalomgerjesztő alak volt. Mint kiderült róla, bármit megígért, mindene van, de ha nincs, akkor megcsinálja. Na, pont ettől féltem. Kértem tőle egy TÜV tanúsítványt és erre azt kérte, hogy adjak neki egyet, és mire holnap visszajövünk, lesz neki minden termékére. Ezen még nevezni sem volt kedvem, de a cimborák is kibírták röhögés nélkül a dolgot. Tovább álltunk egy következő helyszínre. Ez egy nagyobbacska gyár, 600-800 dolgozóval. Itt változatosság kedvéért lámpát gyártanak. Viszonylagos rend, néhány helyen kilátszik a fal eredeti színe a kosz alól. A tulaj átlagos közönnyel és méltósággal fogadott bennünket. Udvarias beszélgetés után végigsétáltunk a bemutató termen, majd a gyártóüzemet néztük meg. Itt elidőztünk egy keveset, de menni kell a másik helyre, mert időpontunk van. Ismét csak ide a közelbe, a falun belül maradunk, mondták a kísérőim. Megint autóztunk 2 órát, de megérte. Egy olyan gyárba sikerült bejutni, amit akár Japánba, vagy Európába is nyugodt szívvel el lehetne helyezni. Minden katonás rendben, tiszta, gondozott. Mint kiderült csak a kertre évi 30-40.000 Euro-t költ a tulaj. A góré egy 65 év körüli vézna emberke volt, akin a nadrág 5 centivel rövidebb volt, mint kellene. Vékony lábán ide-oda billegett a gatyája szára. Bár hajlott kora ellenére peckesen próbált kiszállni a fehér Porsche Cayenne első ajtaján. A beszélgetés nagyon udvariasan zajlott. Kísérőim feltűnően tisztelettudóan hallgatták az öreget, nem nagyon mertek bele, vagy közbe szólni. Az öreg pedig rajongott a hangjáért, folyamatosan csak beszélt, csak beszélt. Mivel még fordítani sem merték a szövegelést, én csak ott ültem, majdnem elaludtam a bazi melegben és hosszú nadrágban. De csak kivártuk a végét, és büszkén vitt minket körbe a birodalmában. A telephely egy 8-10 összeépített, 3-4 emeletes csarnokból állt, ami patinásan kívül és belül rendben volt tartva. A gépek tiszták, a szerszámok tisztán a helyükre rakva. Amikor jöttünk kifelé, észrevettem, hogy szándékosan elkerülünk bizonyos épületeket és azt sem tudtam megállni, hogy ne kérdezzek rá a kosárpályára, valamint a tengó-pályára az udvaron. A vézna kisember elmondta, hogy 3.000 fő befogadására alkalmas lakások vannak ott kialakítva, ahol az itt dolgozók élnek. Egyen uniformist kapnak, cipőt, ételt szállást és heti fél nap szabadidőt. Na kérem ez a mai rabszolgasors. Hol van már Isaura vagy a Gyökerekből jól ismert Kunta Kinte (A generációkon átívelő történet 1750 kora tavaszán kezdődik a nyugat-afrikai Dzsuffure faluban "négynapi vízi útra a Gambia folyó torkolatától". Itt születik a regény szerint a Mandinka törzsben a Kinte család egyik leszármazottja, Omoro és Binta első fia. Kunta Kinte.) De ez itt teljesen normális, senkit nem zavar látszólag. Örültem, hogy láttam ilyen gyárat is, mert ez azt jelenti, hogy vannak prémium minőséget produkáló cégek is. Eleredt az eső, beült a csapat a verdába és irány vissza a szálloda. Útközben rázendített a vihar és a sofőr ettől úgy beszart, hogy végig vészvillogóval mentünk tovább. Tényleg alig lehetett valamit, látni de Ő marad a belső sávban és keményen tartotta a 40 Km/h sebességet. Mellettünk 30 perce már senki nem halad el, vagy előztünk volna le bárkit is. Nem mozdult a belső sávból. Gondoltam magamban minek a vészvillogó, ennél veszélyesebb csak az lehetne, ha szembe mennénk a forgalommal. Kezdem megszokni ezt a rendszertelen, szabályok nélküli, eszetlen közlekedést. A duda arra való, hogy jelezzed, hogy jössz. Ha nekiállsz tolatni, egymotoros 100%, hogy mögéd kerül és eszében sincs téged hagyni, hogy befejezzed a manővert. Nyomja a dudát, hogy ne üssed el, amikor oldalról bevág! Igazi barmok. Nem mernék itt 100m sem autóval, vagy motorral megtenni. Gyalogosan is életveszélyes kimenni az utcára, bár az étterembe meg ételmérgezésben hullok el. Apropó étel! Mint azt már mondtam, itt az étkezés a legfontosabb szórakozás.
Na hova megyünk 2 perc múlva (még be sem léptem a szállodába)? Vacsorázni. Megint a mellékterembe, az akváriumos hóhértermen keresztül. Itt van mindenki. Sűsü, a Tetves, Steven, Jaou de most csatlakozott hozzánk a szálloda valamelyik vezetője is. Ugyan az a menü, mint tegnap. A hangulatot a Tetves dobta fel a sztorikkal. A mai vetítés a „Hogyan lettem üzletember” címet kaphatta volna, ha cinikus akarok lenne, de a mai történetének van azért valami tanulsága is. Úgy szolt a story, hogy a Tetves előző életében vámos volt. Olyan rafinált, dörzsölt vámos, igazi korrupt. Mondta, hogy nála pénzért bármit el lehetett intézni. Történ egyszer, hogy egy szegény, büdös öregember tolta át a kézi szekerét a vámon. Illetve csak szerette volna. A roppant intelligens Tetves, a maga halál tekintetével odalépett az öreghez és megkérdezte tőle, hogy mit fizet azért, hogy átengedje. Az öreg értette is a kérdést, meg nem is! Előadta, hogy csak meleg vize van, de már abba is bel ivott, a kocsin csak rohad tökök vannak, amit takarmánynak akar eladni. A Tetves mondta neki, hogy takarodjon tovább és ne is erre jöjjön vissza. A szolgálatban lévő cimborájának feltűnt az öreg viselkedése, valami nem stimmelt nála. Kérte a Tetvest, hogy ellenőrizzék le az öregembert, meg a rakományát. A Tetves hallani sem akar róla, nem, hogy megmotozni a parasztot. A cimborája csak addig-addig nyüzsgött, míg a tökök belsejéből hatalmas mennyiségű ópiumot nem halászott elő. Nagy balhé lett a dologból, és persze kitüntetés, meg TV riport, előléptetés és prémium. Csak, hogy a paraszt elmondta, hogy mit művelt vele a Tetves, illetve, hogy neki ehhez aztán vajmi kevés köze van, nem rajta múlott a nagy fogás. Őt nem léptették elő, nem kapott prémiumot, helyette elvezényelték máshova. Pontosabban csak akarták, mert úgy megsértődött azon, ahogy a társai gúnyolták, hogy szégyenében otthagyta a katonaságot. Kitalálta magának, hogy ezentúl, lámpákkal fog kereskedni. Azóta milliomos lett, és szabadidejében azzal foglalkozik, hogy próbálja megkeresni az öreg paraszt sírját (őt a drog miatt, nyilvánosan kivégezték), hogy egy szál virágot tegyen arra. Állítólag neki köszönheti, hogy ilyen tehetős lett. Fura fazon ez a tetves! Ha látnád, még azt is elhinnéd, hogy halálra rémítette az öreg parasztot, egy kacsintásával.

A történelembe, illetve a sajtóban kevés anyag szól a legalizált ópium kereskedelemről, amelyet Anglia vezetésével a nyugat legálisan folytatott, és nyomatékul hadihajókkal erősített meg:

Az európaiak, Angliával az élen, a kor legnagyobb kereskedői voltak, és a kábítószer nagy részét Ázsiából szerezték be. Daoguang (Tao-kuang), Kína császára betiltotta az ópium kereskedelmét, az országba bekerült ópiumot Lin Zexu (Lin Cö-hszü) császári biztos elkoboztatta a kereskedőktől. Az angolok válaszlépésként hadihajóikkal felvonultak Kína partjainál és kirobbantották az első ópiumháborút. A kínai hadsereg hatalmas technikai hátrányban volt, létszámbeli fölényét nem tudta kamatoztatni. Az angolok rövidesen bevették Guangzhout (Kuangcsout) (1757-től az egyetlen törvényes külkereskedelmi kikötő Kínában Kanton volt), elfoglalták Sanghajt, Zhenjiangot (Csencsiangot) és Nanjingot (Nancsingot). Kína elvesztette a háborút, kénytelen volt engedélyezni a kereskedelmet, 1842-ben Hongkong brit fennhatóság alá került. Daoguang császár próbálta visszaszorítani az ópium terjedését, a mák termesztését, de nem sok sikerrel. A háborút az 1842. augusztus 29-én elfogadott egyenlőtlen szerződés, a nanjingi egyezmény zárta le, ebben azonban nem is utalnak az ópiumkereskedelemre. A szerződés főbb részei: Kínát 21 millió dollár jóvátétel fizetésére kötelezték, és 5 kikötőjét meg kellett nyitnia a külföldi kereskedők előtt.