Reggel nem jól ébredtem. Csikart a hasam, görcsölt megint. Pedig tegnap már nagyon figyeltem, hogy mit eszek. Se kagyló, se csiga, se egyéb marhaság. Reggelinél kiderül, hogy Süsű is szenved. Pont úgy veri a víz mint engem, neki is megy a hasa. Mondtam neki, hogy ezzel ne szórakozzunk tovább, mert baj lesz belőle. Benyaltunk valamit amire gyógyszer kell. A hazai pálinka erre már kevés. De nem gondolt
am volna, hogy a hazai gyógyszer semmit nem fog segíteni. Pedig bizony az egy szatyor gyógyszer, amit a feleségem összepakolt, szinte érintetlenül megy haza a csomagban. A lelki ismeretnek jó, hogy velünk van, de túl nagy hasznát nem vesszük. Ott hagyjuk a többieket az asztalnál, és azonnal elmegyünk gyógyszer venni a közeli patikába. Illetve egy drogéria szerű helyre, ahol gyógyszert is lehet kapni. A kedves eladó udvariasan megkérdezi, hogy pontosan mi is a panasz. Pont mint egy igazi orvos, azzal különbséggel, hogy nem ír receptet. Mondjuk, hogy csikar a hasunk, és hasmenésünk van. Azt gondolja, mert pont úgy nézünk, ki, de mégis kíváncsi arra, hogy mi van a részletekben. Nem nagyon akarjuk a kérdést megérteni, de a hölgy csak kérdez tovább: Milyen az állaga? Milyen a szaga? Milyen a színe? Hűűűűűűűű, vazeg! Ez egy kicsit kellemetlen szitu volt. A végén kaptunk 3 féle gyógyszert. Egy piros dobozos kis üvegcsét, amiben nagyon büdös borsó nagyságú golyók vannak. Ha kinyitod az üveget, fél perc alatt megtelik a bűzzel a helyiség, ha a szádba veszed, elkezdi csípni a nyelvedet. Aztán jött még valami kapszula és fehér tabletta. Az egyik gyulladás csökkentő, a másik fertőtlenítő, a harmadik meg az első kettővel együtt jár. Irány vissza a reggeliző asztal, mert a többiek már várnak. Megbeszéljük az asztalnál még a kérdéses problémákat, és felvetődik annak gondolata, hogy menjünk vissza Pekingbe, mert itt nincs már keresnivalónk. Ebben gyorsan megállapodtunk, összecsomagoltunk, a jegyeket módosítottuk, telefonáltunk Pekingbe, hogy hamarabb érkezünk. Megy ez mint az ágyba vizelés! 2 óra az út a reptérig. A reptéri transzfer egy mikrobusz szerű jármű, amiben 7-en ültünk és a sofőr. A közlekedés mit sem változott. Szabályok és logika nélkül közlekedik mindenki. Az első 10 percben csak egy paraszt hajszálon múlt, hogy nem hasította kettő a mikrobuszt egy nagyobb teherautó, ami oldalról jött csaknem belénk. Ezt megúsztuk gondoltam és biztattam magam, hogy már csak 2 óra és túlleszünk ezen dolgok nehezén. Ömlik az eső az autópályán. Alig lehet látni. Szerintem nincs 5m-es látótávolság, de a mi sofőrünk napszemüvegben nyomja végig. Annyira szarul vezetett, hogy jobbnak láttam, ha becsukom a szemem és túlélem a többiekkel ezt is. Így is tettem. Próbáltam aludni. A hasam mocorgott egy kicsit, de nem érzetem szükségét semminek, bár mit is tudtam volna tenni? Megérkeztünk a reptérre, ahol 90%-os pára, 35 fok fogadott bennünket. Ennek ellenére jó volt elhagyni a helyi Fitti-Paldi járművét. Korán érkeztünk, még nem lehet „becsekkolni” a pultnál, ezért leültünk kávézni. Jobban mondva megtalálni a módját annak, hogy a gyógyszereinket bevegyük kulturált módon. Enni itt kell, ezt már nem kell részleteznem. Mertem magamnak rendelni főt rizst, és sült kacsát. Amíg megérkezett a kaja váltottam néhány gondolatot az hazaiakkal. Jó volt tudatni velük, hogy változott a program és valószínű, hogy hamarabb látjuk egymást. Teltek-múltak a percek. Éreztem, hogy jó lenne valami mosdót megkeresni, mert csak 3 óra lesz az út Pekingig és a repülőgépen valahogy nem olyan kényelmes semmi. Miért pont a WC lenne az! Így elsétáltam az első ilyen helyiségig, de feleslegesen. Nem fogadott valami tiszta és friss látvány. Ezen mit sem egyszerűbb változtatni, irány egy másik blokk. Megint egy pici séta, de itt már nem volt semmi probléma. A gép pontosan indult és pontosan érkezett. Úgy tűnik a menetrend itt szent dolog. Amikor megérkeztünk Pekingbe már késő este volt. A kötelező macera után
várt minket a sofőr, aki elvitt minket a hotelbe. A közlekedés itt sem változott. Olyan az egész, mint amikor evakuálnak egy világvárost, és mindenki arra menekül, amerre csak tud. Az egyirányú autópálya lehajtón szembe jönnek a pályára fel az autók. A zebrán nincs senkinek sem elsőbbsége. A jobb kéz szabályt csak én ismerem, csak engem zavarnak az autók. Kérdeztem, hogy itt nem zavar senkit a Stopt tábla, vagy a piros jelzés? Egy nagyon egyszerű választ kaptam: amiket emlegetek azok csak jelzések, olyan javaslat félék. De ha ezeket mindenki komolyan venné és betartaná, akkor akkora dugók alakulnának ki, hogy megfulladnának az emberek. Ebben igazuk van, Ők vannak itt, Ők tudják, hogyan lehet 12 millió ember között naponta boldogulni egy városban. Fáradt voltam, megviselt és nyűgös. Enni nem kértem, ezért ezzel a közös programnak gyorsan az elejét vettem. Megyek fel a szobámba pihenni.
am volna, hogy a hazai gyógyszer semmit nem fog segíteni. Pedig bizony az egy szatyor gyógyszer, amit a feleségem összepakolt, szinte érintetlenül megy haza a csomagban. A lelki ismeretnek jó, hogy velünk van, de túl nagy hasznát nem vesszük. Ott hagyjuk a többieket az asztalnál, és azonnal elmegyünk gyógyszer venni a közeli patikába. Illetve egy drogéria szerű helyre, ahol gyógyszert is lehet kapni. A kedves eladó udvariasan megkérdezi, hogy pontosan mi is a panasz. Pont mint egy igazi orvos, azzal különbséggel, hogy nem ír receptet. Mondjuk, hogy csikar a hasunk, és hasmenésünk van. Azt gondolja, mert pont úgy nézünk, ki, de mégis kíváncsi arra, hogy mi van a részletekben. Nem nagyon akarjuk a kérdést megérteni, de a hölgy csak kérdez tovább: Milyen az állaga? Milyen a szaga? Milyen a színe? Hűűűűűűűű, vazeg! Ez egy kicsit kellemetlen szitu volt. A végén kaptunk 3 féle gyógyszert. Egy piros dobozos kis üvegcsét, amiben nagyon büdös borsó nagyságú golyók vannak. Ha kinyitod az üveget, fél perc alatt megtelik a bűzzel a helyiség, ha a szádba veszed, elkezdi csípni a nyelvedet. Aztán jött még valami kapszula és fehér tabletta. Az egyik gyulladás csökkentő, a másik fertőtlenítő, a harmadik meg az első kettővel együtt jár. Irány vissza a reggeliző asztal, mert a többiek már várnak. Megbeszéljük az asztalnál még a kérdéses problémákat, és felvetődik annak gondolata, hogy menjünk vissza Pekingbe, mert itt nincs már keresnivalónk. Ebben gyorsan megállapodtunk, összecsomagoltunk, a jegyeket módosítottuk, telefonáltunk Pekingbe, hogy hamarabb érkezünk. Megy ez mint az ágyba vizelés! 2 óra az út a reptérig. A reptéri transzfer egy mikrobusz szerű jármű, amiben 7-en ültünk és a sofőr. A közlekedés mit sem változott. Szabályok és logika nélkül közlekedik mindenki. Az első 10 percben csak egy paraszt hajszálon múlt, hogy nem hasította kettő a mikrobuszt egy nagyobb teherautó, ami oldalról jött csaknem belénk. Ezt megúsztuk gondoltam és biztattam magam, hogy már csak 2 óra és túlleszünk ezen dolgok nehezén. Ömlik az eső az autópályán. Alig lehet látni. Szerintem nincs 5m-es látótávolság, de a mi sofőrünk napszemüvegben nyomja végig. Annyira szarul vezetett, hogy jobbnak láttam, ha becsukom a szemem és túlélem a többiekkel ezt is. Így is tettem. Próbáltam aludni. A hasam mocorgott egy kicsit, de nem érzetem szükségét semminek, bár mit is tudtam volna tenni? Megérkeztünk a reptérre, ahol 90%-os pára, 35 fok fogadott bennünket. Ennek ellenére jó volt elhagyni a helyi Fitti-Paldi járművét. Korán érkeztünk, még nem lehet „becsekkolni” a pultnál, ezért leültünk kávézni. Jobban mondva megtalálni a módját annak, hogy a gyógyszereinket bevegyük kulturált módon. Enni itt kell, ezt már nem kell részleteznem. Mertem magamnak rendelni főt rizst, és sült kacsát. Amíg megérkezett a kaja váltottam néhány gondolatot az hazaiakkal. Jó volt tudatni velük, hogy változott a program és valószínű, hogy hamarabb látjuk egymást. Teltek-múltak a percek. Éreztem, hogy jó lenne valami mosdót megkeresni, mert csak 3 óra lesz az út Pekingig és a repülőgépen valahogy nem olyan kényelmes semmi. Miért pont a WC lenne az! Így elsétáltam az első ilyen helyiségig, de feleslegesen. Nem fogadott valami tiszta és friss látvány. Ezen mit sem egyszerűbb változtatni, irány egy másik blokk. Megint egy pici séta, de itt már nem volt semmi probléma. A gép pontosan indult és pontosan érkezett. Úgy tűnik a menetrend itt szent dolog. Amikor megérkeztünk Pekingbe már késő este volt. A kötelező macera után
várt minket a sofőr, aki elvitt minket a hotelbe. A közlekedés itt sem változott. Olyan az egész, mint amikor evakuálnak egy világvárost, és mindenki arra menekül, amerre csak tud. Az egyirányú autópálya lehajtón szembe jönnek a pályára fel az autók. A zebrán nincs senkinek sem elsőbbsége. A jobb kéz szabályt csak én ismerem, csak engem zavarnak az autók. Kérdeztem, hogy itt nem zavar senkit a Stopt tábla, vagy a piros jelzés? Egy nagyon egyszerű választ kaptam: amiket emlegetek azok csak jelzések, olyan javaslat félék. De ha ezeket mindenki komolyan venné és betartaná, akkor akkora dugók alakulnának ki, hogy megfulladnának az emberek. Ebben igazuk van, Ők vannak itt, Ők tudják, hogyan lehet 12 millió ember között naponta boldogulni egy városban. Fáradt voltam, megviselt és nyűgös. Enni nem kértem, ezért ezzel a közös programnak gyorsan az elejét vettem. Megyek fel a szobámba pihenni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése